A régiók a kultúra bölcsői

MADI ART PERIODICAL No. 6.
A régiók a kultúra bölcsői

Beszélgetés Gottfried Honeggerrel

Mouans-Sartoux, 2000

A svájci származású Gottfried Honegger szobrász (1917-ben született Zürichben) és társa, Sybil Albers-Barrier, jelentős nemzetközi képzőművészeti gyűjteményüket a francia államnak adományozták. A tizennégy éve húzódó hivatali procedúra 2004. június 26-án véget ért, s az adományozók által 1990-ben létrehozott Espace de l’Art Concret (Mouans-Sartoux, Franciaország) kiegészítéseként, 15 új teremmel megnyílt a Donation Albers-Honegger. A gyűjtemény 164 művész 500 művéből áll, értékét és nagyságát adományaival növelte Aurélie Nemours, illetve az amerikai Brownstone Alapítvány. Az épület alapterülete 1020 négyzetméter.

Építészek: Anette Gigon, Mike Guyer (Svájc)
Koncepció: Gottfried Honegger

Gottfried Honegger hangosan olvassa a MADI Art Periodical No1. számában Carmelo Arden Quin gondolatait: „A geometria valami nagyon alapvető dolog”?

Gottfried Honegger:-  Így is kezdhetném az interjút: Amikor Isten úgy döntött, hogy megalkotja a világot, előbb létre kellett hoznia a geometriát, mert csak a geometriával alkothatta meg a világot.

Dárdai Zsuzsa: A svájci zászló keresztje négy egyenlő négyzetet jelöl ki a síkból. Hasonló módon osztja meg az országot a négy belső nyelv:  svájci német, francia, olasz-rétoromán, ami egyben egymástól különböző kulturális kisebbségeket is takar. Hogyan hatott ez a földrajzi helyzet személyiségének alakulására?

Gottfried Honegger: – Azt gondolom – nem a múltról, a jövőről beszélek -, hogy Európa holnap vagy holnapután vagy azután meghatározott területi egységekből, régiókból fog állni. A régiók a kultúra bölcsői. Ami ma súlyos gond, az a kapitalizmus, a pénz szerepének túlértékelése, ez a szemlélet fogja szétrombolni a régiókat. Mindent meg kell tennünk azért, hogy ez ne következzen be.

Mert végül is mi a művészet? Egy kép a társadalomról. Nem a művészek hozzák létre a művészetet, hanem a társadalom, a föld, amelyből kinő.

Maga magyar, elmegy Kínába, és egy étteremben lát egy fényképet Magyarországról, azt mondja: „Ah, Istenem, ez az én hazám!” Ez az Ön identitása! Ha ugyanebben a térben képeket lát Kínáról, az érdekes, de nem több, mert az nem az Ön identitása. Látja mi az, amit mi ma elveszíthetünk! Az identitás elvesztése világméretű katasztrófa!

A kelet-közép-európai országoknak – távol álljon tőlem a cinizmus -, mondhatni, szerencséjük volt, hogy hosszú ideig el voltak zárva a „világtól”. Mondok egy példát, mire gondolok: amikor a Berlini fal leomlott, a folyosókon kihaltnak vélt állatokat és növényeket találtak. Ez hasonlít Önökhöz. Önök szenvedtek a szocializmusban, problémáik voltak, szegények voltak, de megőrizték az identitásukat. Franciaországban mi ezt már elveszítettük. Azt gondoljuk, hogy ha „camembert” eszünk, akkor franciák vagyunk. A világban ma uniformalizálódás van. Amit itt tőlem kérdez, rendkívül fontos.

Az én anyanyelvem nem német volt, hanem rétoromán, grison, annak ellenére, hogy német nyelvterületen születtem. Ha itt látok egy grisoni rendszámú kocsit, azt gondolom, ah, én vagyok! Látja, ez egyfajta identitás! Szükségünk van erre az identitásra, mert az agyunk, nem képes globálisan gondolkodni. Mondrian, Van Doesburg és a többiek tévedtek, amikor az anonim nemzetköziséget keresték. Erkölcsileg ez egy nagyon szép elképzelés volt, de embertelen, mi nem tudunk nemzetköziek lenni, ez lehetetlen?

Az első dolog, amely felbukkant az idő végtelenjében, az a művészet volt, mert a művészet mindig is magán viselte az identitás jeleit.

Espace de l’art concret

Visszatérve magamhoz: svájci vagyok, ami egyszerre máris két identitást jelent: grison és német.

Hosszú ideig éltem Amerikában és Angliában, negyven éve pedig Franciaországban élek, így elveszítettem az identitásomat. Már nem tudom azt mondani, hogy svájci vagyok, ha az is vagyok, mert például nem ismerem a minisztert, nem tudok semmit. Ugyanakkor Franciaország sem az én hazám.

Volt egyfajta identitásom Párizsban, ahol majdnem negyven évig éltem, de mióta elhagytam Párizst és a Côte d’Azur-on lakom, egy kicsit elveszett vagyok, látja? Manapság egyszerű lenne azt mondani, hogy nemzetközi vagyok, egyetemes öntudattal, ugye? De nem tudom ezt mondani, mert fogalmam sincs arról, mi történik például Mexikóban vagy mi történik Kongóban, azon kívül, amit az újságokban esetleg olvasok?

Úgy gondolom, hogy a konkrét művészet és a konstruktivizmus jövőbeni követelménye az lesz, hogy megőrizze egy-egy régió identitását. Ez nem azt jelenti, hogy szentimentálissá kell válnunk, vagy folklórt kell festenünk. Az önazonosság a gyökerekben van, abban a földben, amelyből a művész táplálkozni tud, az anyanyelvben!

Az identitás a nyelvvel kezdődik. A négy különböző svájci kultúra problémákat vetett föl, és ez kétségkívül befolyásolt engem. Néhány évvel ezelőtt csináltam egy kiállítást Párizsban, a Fondation Cartier-ban „Ma métamorphose” címmel, amelyben azt akartam felmutatni, hogy a művészetemben hogyan váltam az elmúlt negyven évben egyre inkább franciává.

Elmagyarázom, mire gondolok: amikor még grison voltam, olasz, érzéki, szükségét éreztem annak, hogy megérintsem a dolgokat, az embereket. A franciák nem érzékiek, intellektuálisan közelítenek a dolgokhoz, s lassan-lassan én is felhagytam az „érintéssel”, egy metamorfózison estem át.

Dárdai Zsuzsa: – Akkor, hát tévedett, amikor elhagyta Svájcot?

Gottfried Honegger: – Igen. De én ezt nem akartam, a körülmények kényszerítettek.

Dárdai Zsuzsa: – Amikor Ön a tanulmányait folytatta, Európában tombolt a nácizmus és a fasizmus. Ez a történelmi helyzet hogyan hatott Önre, az,  az idő tájt formálódó fiatalemberre?

Gottfried Honegger: –  Ez ismét egy érdekes kérdés, milyen reményeink voltak a fasizmus alatt? A fiataloknak, így nekem is, a kommunizmus volt az egyetlen reményünk. Marxot olvastunk, és arról ábrándoztunk, hogy a nép át tudja venni a hatalmat. Bár tudtuk, hogy a szabadságot nem adják ingyen, arra gondoltunk, a társadalmi normába ágyazottan, valamilyen szinten mégis elérhetővé válik. Így aztán dilemmában voltam, s bár soha nem lettem tagja a kommunista pártnak, marxista voltam és ma is az vagyok.

Nem léptem be a kommunista pártba, mert nem tudtam elfogadni a festészettől követelt szocialista realizmust. Látja, ez elég nehéz helyzet volt. Léger, Picasso, Max Ernst beléptek a Kommunista Pártba, de én nem tudtam belépni.

Dárdai Zsuzsa: – Mit csinált?

Gottfried Honegger: –  Beléptem a svájci Szociáldemokrata Pártba, mert ugyanakkor én is a jobboldal ellen voltam.

Dárdai Zsuzsa: – Harcolt?

Gottfried Honegger: – Igen, tagja voltam a Központi Bizottságnak, és nagyon sok szónoklatot tartottam. De elsősorban a művészettel harcoltam a fasizmus ellen, és ma is azt teszem. Ugyanis a művészet nem csupán egy deklaráció, hanem valóságos szabadító.

A művészet miatt égette el Hitler és Sztálin a festményeket, távolították el a színről a művészeket; mert ők nagyon jól tudták, hogy a művészet felszabadít, olyan eszköz, amely képes megadni az embereknek a függetlenséget, az önállóságot. Sajnos a mai demokrácia sem használja másra a művészetet, mint hogy exkluzív bemutatókat tart a nagyközönségnek. A magyarok eljönnek Párizsba, hogy a Louvre-ban megcsodálják a Mona Lisát, s egy negyedóra után már indulnak is a következő múzeumba. Tehát én abban az időben nagyon nehéz helyzetben voltam. A fasizmus ellen harcoltam, de nem tudtam elfogadni a kommunizmus kulturális követelményét, és még kevésbé Maxim Gorkij „szocialista realizmus” elképzelését.

A műveim egy kompromisszum eredményét tükrözték: az absztrakt és a realista művészet közötti senki földjén születtek. Elég szórakoztató látni az akkori alkotásaimat.

Dárdai Zsuzsa: -Hogyan tudott a művészet kiszabadulni ebből a politikai és társadalmi csapdából Svájcban?

Gottfried Honegger: – 1935-40 között Svájcot bekerítették a németek és az olaszok. Tehát egyrészt nem volt semmilyen kapcsolatunk a külvilággal, másrészt Svájc kétszáz éve semleges, és egy társadalom, amely semleges, sterilitásra van ítélve. Ha azt kérném Öntől, hogy tíz évig ne legyen semmiről véleménye, megszűnnének a gondolatai. Svájc semleges volt, aminek eredményeképpen a művészek nagy része konformistává vált , „egy kis szépség”- ideával.

Aki nem tudta elfogadni ezt a semlegességet, az emigrált: Le Corbusier, Giacometti, Lohse, s én magam is. Nem élhettem egy olyan társadalomban, amelynek nincs véleménye. Egy rossz vélemény is jobb, mint a semlegesség. Max Bill és Fernand Léger például otthon maradtak, és ellenálltak. Műveikkel az intoleráns társadalomra úgy reagáltak, hogy ők is intoleráns formát választottak: 2×2=4. Ez minden. Érdekes is, meg szép is, de számomra elfogadhatatlan. Nekem ugyanis 2×2 néha 5, néha 3.

Dárdai Zsuzsa: – Hogyan lett művész?

Gottfried Honegger: – Anyám földművelő családból származott, apám kőműves volt. Nálunk a kultúra nemigen jött szóba. Mégis, amikor kerékpárversenyző szerettem volna lenni, vagy valamilyen szerelő, hogy pénzt keressek, anyám úgy találta, hogy választásaim nem illenek a paraszti kultúra értékrendjébe. Egy nap azt mondta nekem, nem, nem lehetsz kerékpáros. Mire én, mi lenne, ha autószerelő lennék? Anyám válasza ismét „nem” volt. Akkor az az ötletem támadt, hogy kirakatrendező, dekoratőr leszek, ez szép, megbecsült szakma. Anyám ezt elfogadta, így lettem dekoratőr egy élelmiszer-áruházban. De ekkor már Párizsban éltem. Amikor kitört a háború, kötelező volt visszatérnem Svájcba, ahol öt éven keresztül katonai szolgálatot teljesítettem.

Dárdai Zsuzsa: – A semleges Svájcban mit kellett „védenie” egy katonának?

Gottfried Honegger: – Védeni Svájcot a németekkel és az olaszokkal szemben, nevetséges volt. A háború alatt összeházasodtam egy reklámgrafikussal, aki megtanította nekem ezt a mesterséget, így grafikussá váltam, plakátokat készítettem, ez lett a megélhetésem forrása. Hosszú ideig nem mertem művésznek tekinteni magam, pedig folyamatosan festettem. Azt gondoltam, hogy a művész szent, elérhetetlen magasságban trónol. Soha nem írtam be az útlevelembe, hogy „művész”. Aztán egyszer Nem Yorkba mentem, mint grafikus, ahol egészen véletlenül olyan művészekkel kerültem kapcsolatba, mint Sam Francis, Mark Rothko, Barnett Newman és mások. Sam Francis vásárolta meg az első festményemet, és emlékszem, ő volt az, aki azt mondta nekem: „Nyugodtan jegyezd be az útleveledbe, hogy művész vagy”, és én megfogadtam a tanácsát, bejegyeztem.

Tehát a háború alatt marxista voltam, és a művészetet választottam fegyverül, hogy szembeszálljak a fasizmussal, és ez ma is így van. Vadul ellenzem azt a társadalmi gyakorlatot, amely megbünteti a jövő kultúráját és művészetét akkor, amikor minden a biznisz, a pénz, a sznobizmus, a spekuláció körül forog, és sajnos ez a múzeumokat is eléri. A múzeumok, ma a művészet temetői. Itt, Mouans-Sartoux-ban az Espace de l’Art Concret-ban „didaktikus kiállításokon” mutatjuk be a kollekciónkat, mert a célunk az, hogy „látni tanítsunk”, hogy valamit meg tudjunk tanítani a gyerekeknek és a felnőtteknek. Politikus vagyok, aki a művészeti elképzeléseivel politizál és nem teóriák gyártásával.

Dárdai Zsuzsa: – Kik voltak az Ön mesterei a művészetben?

Gottfried Honegger: – Ez nehéz, be kell valljam, nem voltak mestereim. Mondok erre egy példát. Amikor figuratív portrékat készítettem, és tájképeket, nagyon jó barátságban voltam Max Bill-lel és Lohse-zal, de a családi örökség, ami nekem jutott, nem engedte meg, hogy túl messzire menjek. Ezért aztán nagyon későn „érkezem meg”. Soha nem akartam senkit másolni, mindig megvolt a magam véleménye. Így nehéz lett volna mestereket találnom. Hatással volt rám Van Gogh, Picasso, majd Albers, Vantongerloo, Miró. Elsősorban a konkrét művészet elképzelése vonzott, amelyben a művészet nem szakad el a hétköznapi élettől. A konkrét művészek bútorokat készítettek, szőnyegeket, építészetet,  inspirálta őket az emberi világ. És ez vonzott. Emiatt hagytam abba a festést, és váltam szobrásszá. Nagyon érdekel a művészet térben való megjelenése, kapcsolata az emberekkel, akik naponta elmennek egy-egy mű előtt, érintik, viszonyba kerülnek vele, a mű nincs bezárva egy múzeumba.

Dárdai Zsuzsa: – Napjainkban mit jelent a konkrét művészet? Egy töretlen művészeti mozgalmat, amely 1930 óta létezik, vagy egy sátrat, amelyben minden geometrikus tendencia megtalálható?

Gottfried Honegger: –  konkrét művész először tervet készít, amit aztán megvalósít. Nem jellemző, hogy elővesz egy vásznat, és spontán festeni kezd. Mindig van egy elképzelése, programja, amit meg akar valósítani. Nem tudjuk megtalálni a mindennapi élet problémáira a megoldást, ha nincs előzetes elképzelésünk. Először gondolkodni kell, aztán cselekedni. A konkrét művészet ennek a modellje. Ma elfelejtik a gondolkodást. Ma mindenki csak szórakozni akar!

1995-ben, Franciaországban 15 művész aláírásával megalkottuk a konkrét művészet új manifesztumát, az 1930-as manifesztummal és Max Bill, Lohse és Albers alapgondolatával szemben. Tágabbra nyitottuk a konkrét művészet kapuját. Csodálkozna, ha azt mondanám, hogy Pollock nekem konkrét művész? Konkrét művész, mert a konkrét művészet nem csak geometriát jelent. A lényege továbbra is az, hogy nem akar a kinti világ illusztrációja lenni, nem portré, nem tájkép, nem spirituális reflexió, ugyanakkor nem is csak geometria. Ma olyan társadalmat építünk, amely hajlandó elfogadni a másságot, az egymástól különbözést, és véleményem szerint nem lehet létrehozni egy toleráns, humanista Európát Albers rendszerével, Max Bill 2×2=4 modelljével. Szélesre kell tárni az ajtót.

A konkrét művészet nélkülözhetetlen, mert egy akció keretén belül megadja a szabad gondolkodás képességét a nézőnek. Ha például azt mondom Önnek erre a napszemüvegre, hogy ez egy szobor, és azt kérdezem Öntől, vajon mit reprezentál ez a szobor, Ön azt fogja válaszolni, hogy egy napszemüveget. Tehát abban az esetben, ha a művészeti tárgy közel van a figuralitáshoz, a befogadónak kevesebb szabadsága van az interpretációra. Egyetértek Marcel Duchamp-mal aki szerint: „A néző saját elképzelése alapján ad jelentést egy műnek”.

Dárdai Zsuzsa: – Ismeri a MADI-t?

Gottfried Honegger: – Kevéssé.

Dárdai Zsuzsa: – Mi a véleménye a művészeti mozgalmakról?

Gottfried Honegger:- Nagyon szeretem a mozgalmakat, és sajnálom, hogy ma a művészek nagy része a saját külön kis zugában alkot. Ha a mozgalom meghagyja az egyén szabadságát, akkor elfogadom, ha „vallássá” válik, akkor elutasítom.

Dárdai Zsuzsa: – Véleménye szerint a művészet fejlődik? A geometrikus művészetnek van jövője a XXI. században?

Gottfried Honegger: – Semmi nem tud létezni geometria nélkül. A természet maga geometrikus, a világegyetem, nem tudunk kilépni a geometriából, ellenkezőleg, folyamatosan közelítünk hozzá. A művészetben nincs fejődés, ellentétben a tudománnyal, amely fejlődik. Hála Galileinek, már jó ideje tudjuk, hogy a Föld kerek. Minden egyes nemzedéknek megvan a maga autentikus művészete. A művészet által felvetett kérdések változnak, de a művészet maga nem lesz „fejlettebb”, „jobb2. Ez a különbség a művészet és a tudomány között. A művészet igazságtartalma soha nem veszíti el az érvényességét. A művészet a kultúra tanúja.

Dárdai Zsuzsa: – Ön szerint a művészet legfontosabb működési területe a társadalom… Hogy érti ezt?

Gottfried Honegger: -Világos, hogy a művészet legerősebb funkciója társadalmi. Az agyunk nem tud másként gondolkodni mint képi formában. Az információk körülbelül nyolcvan százaléka képi formában jut el hozzánk. A maradék a fülünkön, az orrunkon, a tapintásunkon keresztül. Az agyban tárolt képek vezetnek bennünket az életben. Itt lép be a politika. A művészet tehát politika. Nem jobb- vagy baloldali, de politika, mert az általa keltett érzések, gondolatok meghatározzák az agyunk minőségét. Nem a politika vezet bennünket, hanem a képek. Agyunk úgy van kondicionálva, hogy abszolválja a képeket. Egy született vak embernek nincsenek képei. Vannak álmai, de ez nem az általunk tudott valóságból ered. Ha a képek hazugok, a hazugságot memorizáljuk. A vandalizmus, amely ma a nagyvárosokban és vidéken is dúl azért van, mert az elkövetők agya a televízió által van kondicionálva, a számítógép által, a mindent beborító, fenyegető reklámok által. Ezért aztán a művészet szerepe a társadalomban alapvető. Sajnos a fasizmus ezt az alapigazságot kiválasztotta magának, és lejáratta, ezért a demokráciák ma nem tesznek semmit, ez azt is jelenti, hogy ma a demokrácia vezetői nem értenek semmit. A művészet funkciója az identitás megőrzése mellett az ember esztétikai szükségleteinek kielégítése. A harmadik a művészet presztízse. Jó érzés, ha van néhány szép kép otthon, a falon. A művészet lefedi az ember valamennyi szükségletét. A mostani pápa például levelet írt a művészeknek, amelyben azt fejtegeti, hogy a szépség fogja megmenteni a világot.

Dárdai Zsuzsa: – Ön híres művész, a kor neves embereinek barátja, számtalan tapasztalata van a művészet terén, véleménye szerint mi a szerepe a galériának, a múzeumnak és a műgyűjtőnek? Milyen kapcsolatban vannak egymással?

Gottfried Honegger: – Minden egyes helynek megvan a maga szerepe. A galéria feladata kettős: biztosítani a művészek megélhetését, és felfedezni fiatal tehetségeket. A múzeum szerepe ma kevéssé ismert. Ma a múzeum egy adott kurátor presztízsének helyszíne. A múzeum feladata nekem a nevelés. Tájékoztatni kell a látogatókat a művészet funkciójáról. Mi itt az Espace de l’Art Concret-ban olyan tematikus kiállításokat rendezünk, mint például „leülni és nézni”, „kiszabadított látás”, „művészet és öltözködés”, „az űr félelme”, „eltört tükör”, „hallgatva látni” stb. Sajnos ma a nézők úgy állnak szemben a műalkotásokkal, hogy nem értenek belőlük semmit, így aztán a munkások, akik fizetik a múzeumokat, nem is járnak oda, nem beszélve arról, milyen drágák a belépőjegyek! Meg kell változtatni a múzeumi gyakorlatot, át kell alakítani a múzeumokat!

A műgyűjtők egy-egy kollekció, identitás létrehozói. A művek szellemi örökségek, át kell adni őket olyan helyeknek, amelyek alkalmasak a befogadásukra, megérdemlik, tudnak velük mit kezdeni. A gyűjtők a közvetítők a művész és a társadalom között. Ez az, amit próbálunk megvalósítani az Espace de l’Art Concret-ban. A három egymáshoz való viszonya: a háború.

Dárdai Zsuzsa: – Ön szobrász, festő, teoretikus, pedagógus, hogyan tud egyensúlyt tartani a különböző tevékenységek között?

Gottfried Honegger: – Ah!, igen, igen, igen.., ez nehéz, több mint nehéz. Ez az én problémám. Mondrian egész életében körülbelül 180 képet festett. Én körülbelül 2000 képet és 500 szobrot. Írok is, sok esztétikai könyvet írtam, elsősorban a gyerekeknek. Havonta kétszer, háromszor tárlatvezetéseket is végzek az Espace de l’Art Concret-ban. Megpróbálok egyszerre művész és állampolgár lenni. Állampolgárként ugyanolyan felelősségem van a társadalommal szemben, mint például egy taxisofőrnek. Az állampolgár helyszíne az Espace de l’Art Concret. Sajnos a művészek Franciaországban nem vesznek ebben részt. A pénz és a dicsőség, ez minden, ami érdekli őket, így elég egyedül vagyok. Németországban kicsit jobb a helyzet, és Svájcban is. A svájci művészek ma aktívak. Minden faluban, városban van egy-egy magánmúzeum, sok a gyűjtő és a kulturális nevelés is magasabb fokon áll Svájcban.

A jövőben szeretném egy kicsit csökkenteni az állampolgári feladataimat, hogy több helyet adjak a művésznek. Hogy még élek ez egy csoda, 83 éves vagyok, ha reggelre meghalok, az természetes,  hát szeretném kihasználni az időt, ami még van, hogy megvalósítsak néhány tervet. Nem tudom miért, ez egy szerencse, az agyam még jól forog!