Interjú Haraszty Istvánnal

MADI ART PERIODICAL No. 7.

Interjú Haraszty Istvánnal

Írta: Dárdai Zsuzsa

Élő mobil

Haraszty István (1934) szobrászművész, a mobilszobrászat legjelentősebb magyarországi képviselője. Gépi és kézi vezérlésű mozgó objektjei egyszerre konstruktívak és konceptuálisak, esetenként ironikus társadalomkritika hordozói. Dárdai Zsuzsa Budapesten beszélgetett vele 2005-ben.

Amikor HarasztyIstván mobil szobrász kispesti műteremháza felé közeledtem (maga egy műremek!), érdeklődésem középpontjában az állt, hogy megtudjam: vajon hogyan „működik” az anyaggal ennyire szoros, mindenperces kapcsolatban élő művész „agya”? Hogyan von azonosságot és tesz különbséget élő és élettelen anyag, ember és gép, élet és művészet között?

Mozgás

HARASZTYIstván (H) portréja

Haraszty István: -… mostanában egy korongon mozgó golyót képzeltem el, amely akadályba ütközik és azt úgy kell leküzdenie, hogy közben nem sérül meg, tehát jobbról vagy balról úgy kell megkerülnie az akadályt, hogy ne essen le a korongról. A mágneses erőterek ilyenkor a fejemben alakulnak ki, látom azokat az erővonalakat, amelyek mellett a golyó kitér – és megvalósítom.

Amikor ezen a problémán túlrágtam magam, és érzékeltem, hogy jól sikerült, arra gondoltam, most egy olyan golyónak készítek pályát, amelyik nem akar konfrontálódni, tehát nem akar az akadálynak nekimenni, hanem jóval előbb kikerüli azt, majd a másik oldalon visszatér a megszokott pályájára, és folytatja az útját. Elkezdtem reggel 7 órakor és 9 óráig oda jutottam, hogy már két verziót is kipróbáltam, de a golyó viselkedése mindkét esetben tűrhetetlen volt: ugyan került, de a kikerült mozdulat után nem tért vissza a pályájára, hanem egy kisebb körön folytatta az útját, és a következő körben már nem találkozott az akadállyal, amit elképzelésem szerint kikerülhetett volna. Két napba tellett, amíg egy gátszerkezet beiktatásával a golyó szépen kitért az akadály előtt, leírt egy félkört és visszaállt arra a pályára, amire kellett, megcsinálta a maga körét és ezt folyamatosan ismételte.

Dárdai Zsuzsa: – Művészeted mozgatórugója a mozgás…

Haraszty István: – Az, hogy megmozgatom a szobraimat, gyerekkoromból fakadó ösztönös dolog. Amikor az iskolában úgy nyolc éves korom körül elmagyarázták az elektromos áram működését, teljesen természetes módon láttam magam előtt, ahogy a vezeték felületén haladnak az elektronok, ahogy az egyik elem löki a másikat, és abból a lökdösődésből keletkezik az a valami, ami engem megráz. Nekem a mozgás mindig olyan magától értetődő volt! Itt van ez a kiskanál, ebben is mozgás van, az atomok erősen kapaszkodnak egymáshoz, ezért amikor leteszek egy kiskanalat, szép óvatosan teszem le, ne zavarjam meg az elektronok mozgását. Vagy a szép, kedves öngyújtómat soha nem rakom az aprópénz mellé, mert tudom, hogy az egyik összevész a másikkal: lekaparja erről az a festéket. Vagy az egyik karcolódik, vagy a másik, mindig amelyik a gyengébb, amelyik a puhább. Az egyiket tiszteletben tartom az egyik zsebemben, a másikat a másikban, tudom, hogy ezt a két dolgot nem szabad összeuszítani…

A világot ugyanígy kezelem. Az emberekben, a barátaimban, a kortársaimban ugyanígy látom a súrlódás lehetőségét, és arra törekszem, hogy minél minimálisabbra tudjam ezeket csökkenteni.

A gyengébb pártjára szeretek állni, mert úgy érzem, hogy a gyengét valahogy észreveszi az a másik, – na ez karcolható, ennek a lelkébe belevések valamit, ami fáj?. Esetleg tiszta véletlenül, akarata ellenére is elkezdi karmolni, karcolni. Az egyiket az egyik karommal szeretném átölelni, a másikat meg a másikkal, hogy ne tudjanak egymással hadakozni, mert ez az egyiknek is árt, meg a másiknak is.

Dárdai Zsuzsa:  – Különös érzésem van, mintha te az anyagról szerzett tudásod alapján ismernéd fel az ember jellemvonásait…

Haraszty István: – Pontosan. A Nemzeti Galériában lévő „Agyágyú” éppen erről szólt: 96 különböző méretű golyót készítettem, a legnagyobb volt a „Kádár”, aztán jöttek a „funkcionáriusok”, a „nagyobb hatású politikusok”, és végül az egyszerű „lámpagyújtogatók”, aminek én is tartottam magam, ezekből volt a legtöbb golyó –  szaladtak végig a különböző pályákon és összeütköztek, időnként beszálltak a liftbe, följebb mentek, aztán legurultak. Volt szabad választási lehetőség is: 4 golyó, ha csatlakozott, föl tudott emelni egy nagyobb méretű golyót. Mindegyikbe egy-egy kis történetet szabtam, hogy tudjak róla beszélni, hogy a szocializmussal való kapcsolatomat, a róla alkotott véleményemet ebben a szerkezetben modellálni tudjam.

Dárdai Zsuzsa: – Én éppen fordítva, azt gondoltam, hogy az anyagismereted, a fizika különböző jelenségei: a taszítás, a vonzás, a kikerülés törvényszerűségei alapján ismered fel mindezt az emberben.

Haraszty István:- Ebben semmi ellentét nincs. Elindulok az engem ért benyomások felől, azokat átteszem hideg acélba, rézbe, bronzba, plexibe vagy elektronikába, és az anyag elkezd „viselkedni”.

Ahogy a golyó az egyenes sínen gurul, vagy ahogy a vízszintes sínt megdöntve gyorsul, ugyanígy viselkedik az ember is: ha egyenes úton megy, szép lassan, folyamatosan halad, ha megbillen az út alatta, gyorsabbak lesznek a léptei, ha emelkedőre megy, megint megváltozik, és ahogy a golyó leküzdi a különböző akadályokat, az életben az ember ugyanúgy fogja leküzdeni a maga módján.

Dárdai Zsuzsa: – Mi van olyankor, ha az anyag nem engedelmeskedik, ellenáll?

Haraszty István: – Ilyen előfordul. A legegyszerűbb példa erre: van két anyag, egymás mellé helyezem őket és egy elképzelt technológiával, mondjuk egy kemény forrasztással össze akarom kapcsolni, de az egyik anyag nem hajlandó elfogadni a másikat. Hiába melegítem, hiába tisztítom, hiába teszem rá az ömlesztőszert, ami az ezüstöt magához csalja, hogy a két anyag eggyé tudjon válni, nem sikerül. Ilyenkor, első lapozásban elkezdek erre az anyagra haragudni. „A csuda vigyen el, miért nem fogadod el, hogy az ezüst rád folyjon, hogy kapcsolódni tudjál azzal a bronz koronggal, ami melletted van! Micsoda anyag az ilyen!”

Egyszer csak azt mondom magamban, de hát az anyag csupán azt tudja megtenni, amire predesztinálva van, csak azt a másik anyagot tudja elfogadni, amivel képes kohézióra lépni. Itt valahol bennem kell, hogy legyen a hiba… és akkor kicsit leülök, elszívok egy cigarettát, és elgondolkodom. Álljon meg a menet! Itt vagy az oxidációval, vagy a gáz minőségével van a baj, több a gáz, vagy több az oxigén, ezen változtatni kell… és egyszer csak, még egy kis drótkefélés, még egy kis kenőolaj, és gyönyörű szépen eggyé válnak.

Ugyanez a folyamat az emberre is érvényes. Ha én szeretnék valakivel közös nevezőre jutni, nem biztos, hogy a kapcsolatteremtéshez az a jó elv, amit előzőleg elképzeltem. Ha azt veszem észre, hogy ez a kapcsolat nem jön létre, mert a módszer, ahogy hozzá közeledem, nem célravezető, akkor váltanom kell, meg kell néznem, mit szeretne ő? Ha az anyaggal szemben toleráns tudok lenni, akkor a kortársammal, az emberrel is muszáj, hogy az legyek, máskülönben nem működik a világ.

A mágnesnek van egy nagyon jó tulajdonsága: két ellentétes mágnes erősen kapaszkodik egymáshoz, de csak egy apró mozdulat, megfordítom, és úgy lökik egymást szét, hogy öröm nézni. A szobraimban az egyik módszert is fölhasználom, meg a másikat is. Ha a mágnest mint a kifejezés egyik eszközét és annak kétféle tulajdonságát (vonzás-taszítás) megismertem, akkor egy ember esetében is fel tudom ismerni, de nem biztos, hogy először a mágnes tulajdonságát ismertem föl. Ha az ember tud taszítóan hatni rám, meg vonzóan hatni rám, lehet, hogy a mágnes csak utánozza az embert… vehetem így is a kérdést.

Absztrakció

HARASZTY István (H) mobilja

Dárdai Zsuzsa: – Miközben absztrakt módon alkotsz, tiszta geometrikus formákat használsz, műveiddel élethelyzeteket, figuratív történeteket, mesélsz el. Itt ellentmondást érzek. Hiszen a konstruktív, geometrikus művészek vesszőparipája a tizes évektől napjainkig az, hogy a „mű nem fejez ki semmit, nem mesél el semmit, egyszerűen van,önmagával azonos”. A történetek terepe pedig az irodalom, a film, a fotó vagy a figuratív festészet.

Haraszty István: -Elgondolkodtató a kérdés… na, de az egyenes vonalnak is van kifejező ereje! Amikor egy rideg, krómacélból készült kis golyó, a maga valóságában teljesen természetes kis gömb, megmozdul… már benne van a történet, ha akarja az ember, ha nem, mert a másik vagy a harmadik embernek valamit jelenteni fog.

A „kabócáim” is mind-mind kifejeznek valamit. Például a tornászok sorozat: a kötéltáncos, a hajtókötél-táncos, a légtornász, a súlyemelő, a keréken pározó meg a többi – ilyen huncut címet adok – , mindegyikben látom az ember küzdelmét, a mozgást, a harmóniára törekvést. Az ember maga is egy önmozgó objekt, ahogy gesztikulál a kezével, forgatja a szemeit, mozgatja a lábujjait vagy akármijét, – ameddig élünk, valamink mindig mozog.

Volt egy idő, amikor a szobraimra azt mondták, rideg, konstruktív, embertől idegen alkotások. Akkor azt válaszoltam: ezekben a szobrokban benne van az ember zsenialitása, munka iránti szeretete, ügyessége, képessége arra, hogy valami újat hozzon létre. Ezek a szerkezetek arról szólnak, hogy az alkotójuk gondolkodó, kreatív ember. Ezt a mai napig így gondolom, és amikor készítem őket, akaratlanul is látom, hogy valakinek a keze elmozdul, vagy valaki a kötélen egyensúlyoz. Nem kezdem el magyarázni, hogy amikor ezt a részt csináltam, mire gondoltam, de gondoltam. Az agyamban ezek a történések folyamatosan ott mozognak…

Dimenzió

Dárdai Zsuzsa: – Ott mozognak a különböző dimenziókban, a külső és belső térben és időben…

Haraszty István: – Nem azért csinálom pontosan meg a csapágyat, hogy sokáig mozogjon, de boldoggá tesz, amikor látom, hogy a térben egy bizonyos idő alatt hány kört tud megtenni, és izgulok, vajon a kilencedik bukfencet meg tudja-e még csinálni? Azzal, hogy a kilenc bukfencet megteszi, kilencszer mozgatja meg saját mérete kétszeresét. Ahány pillanatfelvételt készít róla az ember, az annyiféle mozdulat, annyiféle szobor a térben.

Egy bukfenc 15 másodpercet vesz igénybe, ha ezt kilenccel megszorzom, megkapom, hogy adott időben kilenc bukfencet helyeztem el a térben. Az, hogy a kilenc bukfencet megteszi és közben a másik elem, ellenkezőleg ugyanúgy elmozdul, komoly teljesítmény!

Olyan, mint amikor egy hetvenéves ember még vidáman kimegy reggel a műhelyébe, és teljes ambícióval 7 órától 9 óráig egy gép mellett áll, oda tud figyelni kilenc-, vagy tizenötféle mozgásra, azokat koordinálni tudja, és a helyes koordináció következtében két-három óra elteltével professzionális módon elkészül a produktum. Egy csomó ismeretanyag, időben megszerzett képesség összpontosul egy egyszerű kis korongban, amin három váll van méretre beállítva, abba a csapágy pontosan beleilleszkedik, ott majd forogni tud, nekem a legegyszerűbb módon ezt jelenti a dimenzió.

Invenció

HARASZTY István (H) mobilja

Dárdai Zsuzsa: – Egy- egy szobor megvalósításakor van előzetes elképzelésed, ideád, ötleted?

Haraszty István: – Egy szobor indítása lehet, hogy a „bolhapiacon” kezdődik, ahol találok egy olyan alkatrészt, egy olyan formát, ami engem inspirál. A meglévő alkatrészekből meg a bolhapiacon találtakból fog megszületni valami, amiről még nem tudom mi lesz. Néha, mint most veletek, leülünk az Évával (a művész felesége…a Szerk.) kávézni, beszélgetni, és amikor kimegyek a műterembe, a benti beszélgetés, és az elképzeléseim alapján húzgálom a fiókokat, megnézem mivel rendelkezem, konstatálom a gépparkom lehetőségeit, előszedegetem az alkatrészeket, amelyekből aztán a meglévő gépek segítségével létrejön az elképzelés, ami, mire elkészül, teljesen más lesz.

Dárdai Zsuzsa:- Ezek szerint tervrajzra nincs is szükséged.

Haraszty István: – Néha készítek egy skiccet, hogy a későbbiekben, ha nem állok neki azonnal, ne felejtsem el, de olyan is van, hogy elkezdek a marógépen vagy az esztergapadon megmunkálni egy alkatrészt, azonban a formabeállítás nem pont olyanra sikeredett, amilyenre gondoltam, rácsodálkozom, és észreveszem, hogy sokkal jobb, mint az elképzelésem volt, és elfogadom.

Dárdai Zsuzsa: – Színre lép a véletlen és a döntéskényszer.

Haraszty István: –  A kompromisszumkészség… ami nagyon kétélű dolog: van olyan, hogy megelégszem a gyengébb megoldással, és van olyan, hogy a véletlenre hallgatok, mert sokkal jobb megoldást mutat az eredetinél. Tehát a bolhapiac, a fiók, a kávézás közbeni gondolatok, a beszélgetés, a lehetőségek figyelembevétele, ez már ötféle szempont, ami alapján készül a szobor. Na, most akkor jön a befolyásolás, hogy Éva mit mond rá, meg van-e elégedve, vagy azt mondja, ez egy ismétlés, vagy gyengébb, mint a másik, ami már elkészült, és akkor az ember elkezdi fejleszteni, hozzátesz valamit, vagy a meglévőből elvesz, ez a folyamat. Kérdezted, mi zajlik a fejemben, hát ez mind.

A szobor elkészítésének hetven százaléka mechanikus. A megfogalmazott gondolat formába esztergálásának folyamatában az agyam egyik fele már teljesen szabad, amit teszek és amit gondolok, elválik egymástól, már fogalmazódik az újabb elképzelés. Ugyanakkor az embernek tisztában kell lennie azzal is, hogy az adott pillanatban hogyan áll a társadalomhoz, hogyan áll a művészeti baráti köréhez, hogy a művészet pillanatnyilag hogyan áll körülötte, hogy az, amivel foglalkozik, mennyire illik abba bele. Ha nagyon beleillik, mozgatni, kell, hogy egy kicsivel több legyen (amit én hiszek róla, hogy több, nem biztos, hogy a kolléga is úgy hiszi).

Az egyik nagynéném gyerekkoromban azt mondta, fiú, ha az életben nem cselekszel olyat, amit megbánsz, boldog ember leszel. Az ember élete akkor válik tökéletessé, ha egy adott, nehéz pillanatban jól tud választani, jól tud dönteni. Ha tudja, hogy két lehetőség közül melyik a helyes, melyik oldalra kell állni. Ha következetesen jól választ, akkor meg van oldva az élete, a gondjai minimálisra csökkennek, mert az embernek saját magával kell békességben élnie ahhoz, hogy másokkal is békességben tudjon élni. Tehát ha én jól választom meg a szerszámaimat, az anyagaimat, a gondolataimat, amiket kifejezek, a barátaimat, akkor sikeres ember vagyok, akkor engem olyan dolgok vesznek körül, amiket szeretek. S ha jól tudok bánni azokkal, amiket/akiket szeretek, akkor azok is elkezdenek engem szeretni. Az anyag úgy formálódik, ahogy én elképzelem, a szerszám úgy kezd el alkotni a kezeim között, ahogy az agyamból a pontos jelet megkapja. A barátom úgy fog hozzám viszonyulni, ahogy én őhozzá, ha érzi hogy szeretem, ő is szeretni fog. Mindez az én életemet szépíti, ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint a bronz, a plexi, a nikkelezett fogó vagy a rozsdás feszítővas.

HARASZTY István (H) mobilja

Epilógus

Haraszty István: -Akár élünk, akár halunk, a mozgás megmarad. A halálra -tiltott terület- soha nem gondolok. Amiben élek azzal vagyok mindig elégedett, mindig annak örülök, ami éppen az adott pillanatban van: örömmel tölt el egy kedves barát, egy szép anyag, szép szerszám, egy jó gondolat, egy jó kaja, minden, ami éppen az adott pillanatban adódik.

A békesség, a lelki nyugalom a legfontosabb nekem, az, hogy lelkileg egyensúlyban legyek, ne legyenek elintézetlen dolgaim, ne legyenek kínos mozzanatok, amiket nem tudok befolyásolni, amik fölött már nincs hatalmam. Azokat a dolgokat szeretem, amelyekről úgy érzem, a saját kisugárzásommal, lehetőségeimmel befolyásolni tudom őket. Ami ezen kívül van, amiről úgy érzem, hogy ez már számomra olyan nehézségi fok, amibe nem tudok beleavatkozni, attól távol tartom magam, idegennek érzem. Mint ahogy a szikraforgácsolással se tudtam sosem megbarátkozni, mert nem volt soha lehetőségem, hogy egy ilyen szerkezetet szerezzek.

(Haraszty István és Saxon-Szász János kiállítása az MTA-MADI Galériában)