Mester és tanítványai
Írta: Barabás Lajos
Elhangzott 2006. augusztus 15-én Budapesten a LIGHT & LOFT Galériában és szeptember 15-én Győrben, az MTA-MADI Galériában.
E szavak így együtt, minden magyarul tudó számára sajátos viszonyt jelenítenek meg. Nem tanár és tanuló, hanem mester és tanítvány. Mitől más, mitől több ez a kapcsolat?
A mester valamiben kiváló ember, a legmagasabb szinten tudja, végzi, képviseli szakmáját. Megőrzője a szakmai tudásnak és egyben annak megújítója, csak rá jellemző megoldásokkal. Mindenki számára A MESTER.
Nem feltétlenül tanít és lehet, hogy csak műveiben él tovább.
A tanítvány alapvetően tanuló és csak a mesterével való személyes kapcsolatban válik tanítvánnyá.
Mester önmagában is lehet az ember, de tanítvány csak a mesteréhez való viszonyában lehet.
A kapcsolat alapja a mesterség, az azonos tevékenység, az azonos hit, a megszerzendő tudás.
Kettejük viszonya sokrétű. Nem csupán a szakmára korlátozódik, hanem – a rövidebb-hosszabb együttlét miatt is – a teljes életre vonatkozik: az evésre és az ivásra, a gondolkodásra, a cselekvésre és a nemcselekvésre, a barátkozásra és a távolságtartásra.
Az együttélés, a való élet hitelesíti, vagy cáfolja a mester életművét, a hangzatos tanító szavakat.
A kapcsolat során kölcsönösen hatnak egymásra. A „nagy öreg” megismerheti a fiatalok problémáit, kérdéseit és viszont.
A fő kérdés: a nagy fa árnyékában, óvásában növekvő csemete, túl tudja-e azt nőni, vagy annak csak halovány mása marad? A művész megtalálja-e a saját arcát, vagy a mester, a divat, a politikai elvárások határozzák meg műveit?
Kassák Lajosnak, az „egyszemélyes magyar aktivizmusnak” sokáig nem volt tanítványa. Élete vége felé, 77 éves korában, sikerek és bukások után, a magyarországi kirekesztés és a külföldi újrafelfedezés közepette akadt egy fiatalember, aki felkereste őt és tanítványául szegődött.
Kassák pedig felvállalta őt tanítványának és mestere lett Fajó Jánosnak. A műveiben, írásaiban és képeiben felfedezhetőn túl, személyesen akarta átadni tudását, élete és munkássága történeteit, tanulságait. Kapcsolatuknak csak három év adatott, de ez a három év a magyar geometrikus absztrakció eszméjének személyes továbbvitelét is jelenti.
Kassákhoz hasonlóan Fajó Jánosnak sem volt lehetősége, hogy mesterségét, a síkfestészetet, állami iskolai keretek között oktassa. (Véleményem szerint hál’ Istennek, mert csak megnyomorította volna!)
Talált hát magának egy másik oktatási formát, a szabadiskolát. 1976-ban Deim Pállal, Csiky Tiborral és másokkal létrehoztak egy alkotótábort. A cél a geometrikus absztrakció, a konkrét művészet továbbadása, a művészeti anyanyelv megismertetése, tehetségek felkutatása volt.
Fajó számára ez előszűrő a tanítvánnyá váláshoz. Az igazán tehetségesek és munkaszeretők évről-évre visszatérnek. A táborban két hétig együtt élnek, látják, megismerik a szakma izzadságos aprómunkáját és szépségeit. A tábor egy évre szóló ünnep, amit hazatérve követnek a további beszélgetések, a vázlatok és a kész művek megvitatása.
Fajó János egyvalamiben biztosan meghaladta mesterét, Kassák Lajost: a harminc alkotótábori év eredményeképpen, néha viták és ellentétek között, de létezik egy szakmai, baráti közeg, a tanítványok közössége.
Számomra ez a kiállítás a magyar geometrikus absztrakció továbbélését, megújulását jelenti. Azét a hagyományét, amelynek megteremtője Kassák Lajos volt, akinek mesterségét Fajó János a maga tudásával, életével átszőve adta és adja át tanítványainak.
És visszatérve a nem teljesen költői kérdéshez, e kiállítást megnézve biztosan jelenthetjük ki: Szépen nőnek, lombosodnak a fák!