Képarchitektúra (1922, részlet)
Írta: Kassák Lajos
A művészet az, aki nem parancsol ránk semmit, de ő az, aki a legtöbbre képessé tesz bennünket.
A művészet átformál bennünket, és mi képesekké válunk környezetünk átformálására.
S mint ahogyan ez eddig is volt – a mai világkavarodásban is a művészet érkezett legközelebb a ponthoz, ahonnan az új világkép fog kialakulni.
KASSÁK Lajos (1922)
Az alkalmazott tudomány visszahajlik a reakció kiszolgálásába s a művészet az architektúrába maradék nélkül elérkezett önmaga, tehát a világ lényegéhez.
Ma már tisztán látjuk: a művészet – Művészet és nem több s nem kevesebb ennél.
És nem tendenciózus osztályok vagy pártok érdekei szerint, hanem maga a tiszta élettendencia.
Az eddigi művészi alkotások közül az élettendenciát egyedül az architektúra demonstrálja.
Így a képarchitektúra sem az erős isten, a szörnyű háború vagy az idillikus szerelemnek a ?megtestesítője?, hanem önmagát magát demonstráló erő!
A képarchitektúra nem hasonlít semmire, nem mesél el semmit, és nem kezdődik el sehol, és nem végződik be sehol.
Egyszerűen van.
Hasonlóan a bekerítetlen városokhoz, a körbehajózható tengerhez, az elbolyongtató erdőhöz, vagy a hozzá legközelebb álló alkotáshoz: a bibliához.
Akárhol bele lehet lépni, és minden pontján az egészet fölérezhetjük.
Egyszerűen tehát van, mert önmaga erejénél fogva meg kellett születnie.
És ebben a létezésben könyörtelen.
KASSÁK Lajos (1920)
A modern művészeti iskolák karakteréhez tartozik, hogy csakúgy, mint elődeik hasonulni iparkodnak. Például az expresszionista képhez, ha azt akartuk, hogy az érvényesüljön, megfelelő és lehetőleg ?kedves? miliőt kellett keresnünk. Ha rossz miliőbe tettük, mint a leszakított virág meghalt, színei elfakultak, vagy eltarkásodtak, formái szétmosódtak. A ?hozzáértő? azt mondta, nem bírja el ezt a környezetet. A képarchitektúránál ez éppen fordítottan van. Mint gyökeres, önmagából élő erő jelenik meg a környezetben, és ami körülötte van, az nem parancsol neki, hanem szenved általa. Aki a képarchitektúrát megszereti, annak meg kell undorodnia kispolgári berendezkedésétől és következésképpen polgári önmagától. A képarchitektúra nem illuzórikus, hanem reális, nem absztrakt, hanem a legszigorúbban vett naturalizmus. Olyannyira, hogy a ?naturalizmus?-nak keresztelt másoló piktúra mellett, mint másolható natúra lép fel, semmiben sem különbözve a fa, az ember, vagy egyéb ?természeti csodáktól?.
A képarchitektúra tehát nem kép többé a szó akadémikus értelmében.
Ő egy aktív társ az életünkben, a mindenség szimbóluma, akihez hozzá kell szegődni, vagy aki ellen az életem érdekében küzdenem kell.
Gazdagodás és gazdagodásra kényszerítő.
A műtermek színszószán és vonalsövényén át mint az egyszerűség, biztonság és igazság hármas egysége lépett elénk a képarchitektúra. Eljött, mint a kor reprezentánsa és megajándékozott bennünket a síknak, mint reálisan használható térnek a felismerésével és a kollektív élethit formáival. Az eddigi művész megihletődve állt meg a vászon előtt és az volt a legboldogabb, aki annyira képes volt befogadni a világ hatását, hogy önmagát és közönségét rászedő ?távlatokat? tudott beleverítékezni, beleügyeskedni a síkba. Mi tudjuk, ha képet festünk, nem alagutat fúrunk és nem házat építünk. De képet építünk.
A képarchitektúra nem a síkba befelé, hanem a síkból kifelé építkezik A síkot egyszerűen adott fundamentumnak veszi, nem befelé nyit perspektívát, ami mindenkor csak illuzórikus lehet, hanem egymásra rakott színeivel és formáival belép a reális térbe és így megkapja a kép a képélet határtalan lehetőségét: a természetes perspektívát. A képarchitektúra csakúgy mint az arhitektúra általában, számít a nehézkedés és a kémia törvényeivel. A formák és színek között beálló perspektíva nem ábrázolt testek látszólagos egymás mögé építéséből, hanem a valóban jelenlevő színek és sík formák önmaguk testiségéből ered. Ezért ezek a színek és formák élnek, élik önmaguk reális ellentétben a szín és a forma dekorációival, – aminek a jó kritikusok majd nevezni fogják ezt a művészetet. A dekoráció a sík betöltése, a képarchitektúra a síkra építés. Képeink ezért nem olyanok, mintha, hanem olyanok, amilyenek. Közvetlenül hatnak s hatásuk soha nem lehet olyan, mintha a másolt portré vagy tájkép vagy a legújabb szerkesztés meg akarna szólalni, ki akarna virágozni, vagy el akarna indulni. És ezért a mi művészetünk primer termés és mi, hasonlóan minden építkezéshez, elindulunk a magunk területéről, a síkról, mint alapról a térbe, úgy, mint akik többé nem kiszolgálni, hanem saját képükre átformálni akarják a világot.
KASSÁK Lajos (1922)
És nem taktikával, mint a politikusok, és nem technikával, mint a ceruzarágók és pemzlikulik.
Mert a művészethez nem kell technika. A technika rutin s a rutin felületen csúszkálás. Éppen ellentéte a művészetnek.
A képarchitektúra elvet minden iskolát, önmagunk iskolázását is.
A képarchitektúra nem köti magát bizonyos anyaghoz és bizonyos eszközökhöz, éppúgy, mint a merzművészet mindenféle anyagot és eszközt alkalmasnak tart arra, hogy rajta keresztül kifejezze magát.
A képarchitektúra nem pszichologizál.
A képarchitektúra nem akar semmit.
A képarchitektúra mindent akar.
A képarchitektúra kiszabadult a ?művészet? karjaiból és átlépett a Dadán.
A képarchitektúra azt hiszi magáról, hogy ő egy új világ kezdete.
A képarchitektúra igazánból nem is a szobában akar elhelyezkedni.
A képarchitektúra maga a szoba akar lenni, maga a ház akar lenni, sőt a te legszemélyesebb életed akar lenni.
A képarchitektúra olyan egyszerű, mint a csizmatalp és mégis ő a tökéletesség gyökere.
A képarchitektúra ellensége minden művészetnek, mert csak őbelőle indulhat ki a művészet.
A képarchitektúra: 2×2=4.
A képarchitektúra az alfa.
A képarchitektúra megölte a szenvelgő cikcakkot és az idillikus tarkabarkát.
A képarchitektúra végtelen spirált lát az egyenesben is.
A képarchitektúra a színsprektumot áthelyezte a fehérbe és a feketébe.
A képarchitektúra az emberi zenitnek vallja magát.
A képarchitektúra nem akar meghalni a falon.
A képarchitektúra amerikai kaliberű város, kilátótorony, tüdőbetegek üdülőhelye és népünnepély is akar lenni.
Mert a képarchitektúra művészet, a művészet pedig teremtés és a teremtés minden.