Euro-MADI Fesztivál – Beke László megnyitója

MADI ART PERIODICAL No. 3.

Euro-MADI Fesztivál – Beke László megnyitója

Írta: Beke László
Kiállítási megnyitó

Győr, 1999. szeptember 11-12.

Euro-MADI Fesztivál

Tisztelt közönség, tisztelt vendégek! Kérem, engedjék meg, hogy néhány szóval üdvözöljem ezt a nagyon szép ünnepséget, és ezek után elmondjak néhány gondolatot ezzel a kiállítással kapcsolatban, mintegy megnyitó beszédként.

Különféle megközelítéseken gondolkodtam, miközben ide jöttem, és azt hiszem, érdemes egy szép kultúrpolitikai szituációval indítani a gondolatmenetet. Hámori József kulturális miniszter úr a közelmúltban kifejtette azt a véleményét, hogy kívánatos lenne, ha Magyarországon minden irányzat egyenlő esélyekkel indulhatna, illetve egyenlő esélyekkel dolgozhatna, és megkérdezte tőlem, én mit gondolok, milyen irányzatok vannak ma Magyarországon.

Azonnal éreztem, hogy valami csapdába gyalogolok bele, hiszen az irányzatok kérdése a huszadik században az egyik legfontosabb dolog. Mindjárt hozzáteszem, hogy ez nem feltétlenül művészeti kérdés, és – ami még fontosabb – nem is morális kérdés, hanem politikai probléma. Ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi a MADI. Nekem az a véleményem, hogy a MADI nem annyira irányzat, mint mozgalom, de ezzel – hogy a megnyitó ne váljék akadémikus vitává mindjárt az elején – csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a MADI nagyon jól meghatározható stíluseszközökkel, stíluselemekkel dolgozik, de a stílusát tekintve nem kizárólagos, nem akadémikus, nem doktriner, nem ortodox, hanem hihetetlenül laza, engedékeny és játékos. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy sereg ember nagyon hasonló mentalitást próbál meg kifejezni.

Most egy picit szakszerűbb leszek, és látszólag belezavarodom majd egy másik elméleti kérdésbe, amikor azt mondom, hogy posztmodern helyzetben élünk, amelynek sajátossága az, hogy az irányzatok nem nagyon vannak, hanem inkább összekeverednek, és a művészetben egymás mellett és egymással kombinálva nagyon sok minden lehetséges. Erre a helyzetre ad nagyon frappáns választ a MADI. Mégpedig olyan módon, mintha előre látta volna, hogy mi fog történni az ezredvégen, mintha körülbelül negyven évvel ezelőtt kitalálta volna, hogy mi lesz, és egyből meg is válaszolta volna a kérdést. A következőkre gondolok: a század első évtizedeiben megjelent egy irányzat, amely több volt, mint irányzat, mert majdhogynem világnézetté vált – bár tudom, hogy nagyon súlyos szavakat mondok ki ezzel -: a konstruktivizmus.

A konstruktivizmus művészeti irányzat volt, amennyiben azt vallotta, hogy új formákat kell építeni, de nagyon erős világnézeti töltéssel bírt, mert azt mondta, hogy ezek a formák valami módon egy új világnak az építőkövei, a modelljei. Egy olyan világéi, amelyben hihetetlen nagy, katonás rend uralkodik. Ezt a szót, hogy „katonás”, akkor még nem mondták ki, csak azt mondták, hogy rend. Ennek a rendnek legfőbb megnyilvánulása volt több művészcsoportnál is (Oroszországban, Németországban, Hollandiában és másutt) a függőleges és a vízszintes határozott rendje, oly mértékben, hogy Hollandiában késhegyre menő viták folytak arról, vajon szabad-e ferde vonalakat használni, negyvenöt fokos szöget alkalmazni, és hogy a három alapszínen, a vörösön, sárgán és kéken kívül lehet-e más színt is alkalmazni. Ez egy heroikus korszak volt, amely, mint említettem, hitt egy új világban. Most nagyot ugrok a történelemben: ez volt az a korszak, amit a mai posztmodern helyzet utópiának, megvalósíthatatlan lázálomnak minősít, és összekapcsolja a baloldalisággal, meg még sokkal csúnyább dolgokkal is. Én a magam részéről továbbra is nagyon szeretem ezt a korszakot és ezeket a megvalósítható vagy megvalósíthatatlan utópiákat: a magyarok közül Moholy-Nagy Lászlót, Kassák Lajost, Breuer Marcellt, a holland Mondriant, az oroszok közül pedig különösen Tatlint, Malevicset és El Liszickíjt.

Megemlítettem Mondrian nevét, és hozzáteszem, hogy Mondrian, aki a legszigorúbb volt az egész társaságban, 1930 táján elment New Yorkba. Felfedezte, hogy Manhattan urbanisztikai beosztása olyan, mint egy sakktábla, észrevette, hogy furcsa négerek furcsa zenéket játszanak és furcsán ugrálnak hozzá – ez volt a boogie-woogie -, beleszeretett a boogie-woogieba, és mámorosan táncolt New-York táncparkettjein. Így táncolt ez a máskülönben agglegény, szikár horizontális-vertikális orientációjú valaki, és hirtelen hallatlanul vidám lett az egész, azt is mondhatnánk, hogy itt született meg a MADI, bár az itt jelenlevő MADI-szakértők lehet, hogy ezt cáfolni tudják.

A MADI tehát véleményem szerint ennek a nagyon szigorú konstruktivista világnak a vidám feloldása. Körülbelül 60-70 év kellett ahhoz, hogy a posztmodern kimondja: a konstruktivizmus fejjel ment neki a falnak, ilyen szögletes, kockafejű volt, felejtsük el, de a MADI, aki a konstruktivizmusból indult el 1945 táján, már tudta, hogy ebbe az irányba kell menni, és az egészet fel kell lazítani. Gondolom, a nap folyamán már számtalanszor elhangzott, hogy a MADI körülbelül abból áll össze, hogy M mint Mozgás, A mint Absztrakció vagy Akció, D mint Dinamizmus és I mint Intuíció. Talán ebből a definícióból is érezzük, hogy itt valami nagyon mozgalmas dolog történik.

Ennek kapcsán hadd beszéljek még egy dologról, mégpedig a már említett ferde vonalról. Azt hiszem, a MADI-nak formailag az az egyik nagy felszabadító ereje, hogy tobzódik a ferde vonalakban. Tudom, hogy nem ez a korrekt geometriai kifejezés, mert a ferde is egyenes, de mégis arról van szó, hogy kibillen az egyensúly, egy új dinamikai helyzet áll elő, mozgás kezdődik, és ezt olyan mértékig fokozta a kiállítás rendezősége (most zárójelben egy parányi kritikát merészelek tenni), hogy horizontális-vertikális szinte egyetlen esetben sem látható, minden kép egy picit ferdén van akasztva. Ez már talán inkább véletlen, de azt hiszem, ez annak a következménye lehet, hogy a termekben bemozdult az egész képi világ, és egy hallatlanul nagy kavarodás kezdődött, amelynek a kiállítás végéig valószínűleg nem is lesz vége. Ebből a ferde orientációból viszont, amely megbontja a függőleges és vízszintes rendjét, rengeteg művészetfilozófiai probléma is adódik. Hadd említsek meg egy ilyen problémát! El Liszickijnek volt elsősorban az az elképzelése, hogy a hagyományos festészet a következőképpen néz ki: ott van fönn, itt van lenn, lóg a falon, a fönt az az ég, a lent az a föld. Ám abban a pillanatban, hogy leteszem a festményt a földre, a fent és lent viszony megszűnik, mert én fölülről nézek le a képre, kívülről nézem az egészet, és magán a felületen minden irány egyszerre lehetséges. Tulajdonképpen ez a magyarázata a ferdéknek, és már ez nagyon komolyan utalt a mozgásra, arról nem is beszélve, hogy El Liszickij a húszas években, a maga idejében már a nem euklidészi terekről is gondolkozhatott, de a projektív geometriáról mindenképp. Itt pedig nincsenek kitüntetett függőleges-vízszintes, derékszögű viszonylatok, mint a descartes-i koordinátarendszerben.

Ennyit a ferdéről, amely az egész MADI-fellazulás, könnyedség, játékosság, jókedvűség egyik kulcsa, míg a másik pedig természetesen a színdinamika, amelyben még mindig dominálnak ugyan az alapszínek, de rengeteg más szín is megjelenik. Ez teszi lehetővé, hogy a rengeteg MADI művész mindegyike egyéni formanyelven szólaljon meg, miközben közös elemek is feltűnnek, de ezek nagyszabású egyéni variációkat is lehetővé tesznek.

Euro-MADI Fesztivál

Befejezésül beszélnék még egy számomra különösen fontos dologról. Ezt Liszickij nagy vetélytársával, a magyar Moholy-Nagy Lászlóval hoznám összefüggésbe, akinek egy kompozícióját a meghívón is lehet látni. Már-már anekdotikus, hogy El Liszickij és Moholy-Nagy László, akik a húszas évek elején mindketten Berlinben éltek, hihetetlenül rivalizáltak egymással. Olyannyira hogy Liszcjkij azt írta a feleségének, hogy itt van egy magyar, úgy hívják, Moholy-Nagy, de iszonyatosan vigyázni kell vele, mert nagyon ügyes, és minden ötletét ellopja abban a pillanatban, hogy megcsinálta. Ugyan gonosz ez az idézet, de rátapint arra, hogy Moholy-Nagy hihetetlenül ügyes volt, rendkívül jól tudta alkalmazni a levegőben lévő gondolatokat. Nos, Moholy-Nagy László a meghívón is látható kompozíciójában hídmotívumokat mutat fel, és döbbenettel konstatáltam, hogy a MADI híd ugyanaz a motívum, amelyet 1922-ben Moholy-Nagy László Berlinben talált meg. Azt ugyanis bizonyított ténynek kell vennünk, hogy ő a berlini vasút hasonló íveit használta absztrakt kompozícióiban, ugyanezt az arányt alkalmazta…

Végül is azt hiszem, erről kell beszélgetnünk, mert lesz egypár évünk arra, hogy végiggondoljuk ennek az épületnek a terveit, és a kivitelezést egészen a MADI múzeum megnyitásáig kövessük. Én ezt a tervet nem egyszerűen művészeti és MADI szempontból, de magyar építészeti szempontból is kiválónak találom. Nemcsak azért, mert hihetetlen formai gazdagság jelenik meg a már most is látható modellen, hanem azért is, mert azt hiszem, mindannyian érezzük, hogy már ezzel a szóval is, hogy híd, hídmúzeum, olyan gazdag asszociációs láncokat indíthatunk el, és annyiféle jelentés tapadhat hozzá, hogy nem nagyképűség azt mondani, hogy maga ez a ?working progress? egy műalkotás, amely állandóan fejlődik. A megvalósulásáig pedig én azt is javasolnám a tervezőnek, hogy fogadja be a kívülről jövő inspirációkat, mert olyan a konstrukció, hogy még rengeteg mindent magába tud fogadni, akár olyan őrült elképzeléseket is, hogy különféle lamellákat lehetne leereszteni… Nem azt akarom mondani, hogy ez a cenzúrának a jelképe lenne, amit leereszt az ember, hanem inkább azt, hogy Hollandiában így működik a városi élet: fölhúzzák a zsilipet, átmegy alatta a hajó, leengedik megint, vagy pedig magát a hidat nyitják szét és csukják össze.

Lám, két perc után már a mozgó hídról kezdtünk el beszélni… Ez a híd tehát szerintem azért válhat MADI híddá, azért válhat műalkotássá, mert helyi adottságai révén, a helyszín jellegzetességei révén és a terv nyitottsága révén az állandó változás központja lehet, hogy befogadhassa azokat a műveket, amelyek ugyanezt a változást és mozgást képviselik.

Hát körülbelül ennyit akartam mondani. Köszönöm, hogy végighallgattak, és szívből gratulálok a művészeknek is, külön Szász Jánosnak, Dárdai Zsuzsának, és ezzel, ha ez az én tisztem, megnyitom a kiállítást.