Kassák hatása a mai magyar irodalomra

MADI ART PERIODICAL No. 4.
Kassák hatása a mai magyar irodalomra

Írta: Papp Tibor

Párizs-Budapest, 2002. március

A 20. század elején a Nyugat folyóirat jelzőkkel feldíszített, ékesre habosított lírája kecses vitorláshajóként, otthonos közlekedőeszközként úszott be az olvasó látókörébe, ugyanakkor A tett és a Ma költeményei cselekvéssé átlényegülő szavaikkal, az igék lökhajtásos motorjával, mint hangos repülők zúgtak, vagy repítették ismeretlen tájakra az olvasót. Így kezdődik az a kétoldalról ható költészettani sugárzás, mely a XX. század elején a magyar költők érzékenységét, biztonságérzetét alapjaiban rendítette meg s amely ma is aktívan jelen van irodalmi mindennapjainkban. Ha a kezdet belső rugóira görög mondákból keresnénk valami megfelelőt, azokra a rugókra, melyek a Nyugat fuvoláinak és csiszolt vegyeskórusának bűvölő összhatását testesítik meg, és azokra, melyek a Ma és Kassák keményebb és nem annyira bűvölő, inkább cselekvésre ösztönző hanghatásával azonosulnak, akkor önkéntelenül Orpheus és Amphión jutna eszünkbe. Orpheus, a legköltőibb költő, a nagyközönség kedvence, akit valószínűleg olyan extázisba korbácsoló visongással vettek körül az Argón a tizenéves fehér ruhás lánykák, mint a londoni repülőtérre érkező Beatleseket, akinek lanttal kísért éneke megbűvölte a madarakat, csapatokban keringtek feje fölött, szárnyaikkal simogatták a bűbájos művészt, a halak magasra ugráltak feléje a meleg-kék tenger vizéből, és vele szemben ott áll Amphión, Hermésnek, a lant feltalálójának a testvére, akinek lantszavára viszont Thebai falai nőttek magasra. Orpheus bűvölt, Amphión épített. Orpheus világfi volt, övé volt a siker, a dicsőség, Amphiónt ” bár tudása nem volt alábbvalóbb Orpheusénál ” nem övezte megdicsőülés. A jól fésült magyar irodalmi közönség a 20. század elején a Nyugat bűvöletében élt, annak ellenére, hogy a magyar madarak nem köröztek rajokban sem Ady, sem Babits, sem Kosztolányi feje fölött és Szabó Lőrincz vagy Tóth Árpád jöttére nem ugráltak ki a halak a Dunából. Úgy látszik, honi szárnyasaink és kopoltyúsaink érzéketlenek voltak a finomított irodalomra. A Ma hangorkánjára nemcsak a halak, a közönség se figyelt oda, ám indíttatására felépültek a költészeti modernség falai.

A Mában vezérként kimagasló Kassák Lajos költeményei nyomán újfajta versbeszéd jelent meg a magyar irodalmi palettán, mely, természetesen, eladdig ismeretlen, rongyosabb, aranyozott sujtások nélküli formába öltözve és a világban végbemenő modern költészeti áramok ritmusában, velük egyidejűleg nyers magyar szabadversként lépett elő, kikezdve és megmarva” a kötött formák szinte korlátlan kedveltségét” (Gyergyai). Babits Mihály híres A Tett ellenes, „Ma, holnap és irodalom” című kritikájára válaszolva azt írja Kassák a Babits által megtépázott szabadversről, hogy „formáját a belső struktúra adja, az adódó téma, életdarab tudatos centrumba lökése alakítja a vers szemmel látható külsőségeit”.

A Ma verselőire, természetesen, nagy hatással volt a mester, az ő költői humuszából, verseinek talajából nőttek ki a Kassák-ízzel telített palánták. Reiter Róbert, Barta Sándor, Ujvári Erzsi, akik azonban sikeresen elrugaszkodtak a kezdeti közös alaptól, s önálló, a konzervatívok által mindmáig vitatott jelentős életművet hoztak létre (még akkor is ha a versek száma inkább kevés, mint sok) olyan hangnemben, mely új fejezetet nyit a magyar költészet nagykönyvében. Ők a kezdetei ” Palasovszky Ödönnel és Tamkó Sirató Károllyal megtoldva ” annak a vonulatnak, amelyet a mai avantgárd költők és irodalmárok a modern magyar költészet fő vonulatának tartanak. De Kassák lírája nemcsak közvetlen környezetét „mételyezte”, hanem kitüremlett a modernség bokrai alól a konzervatív mezőkre is, ahogy 1965-ben Lengyel Balázs írja a Kassák helyretevésében úttörő, „Kassák Lajos és a magyar versizlés” című, a Magyar Műhely Kassák-különszámában megjelent kitűnő esszéjében: „…nemcsak az induló Illyést, Radnótit, Szabó Lőrincet ihlette meg hosszabb-rövidebb időre és segítette magára találni, a Juhász Gyula epigonizmusból kilépni József Attilát, hanem átmenetileg lenyűgözte a pályája delelőjén túljutott Kosztolányit, s megérintette Babitsot is. (…) A megérintett, megihletett költők ugyan gazdagodtak tőle (…) utánuk azonban a hatás csökkent, más, hagyományosabb iskolák alakulnak, például Szabó Lőrincz és Illyés nyomán (…) Mi több: kialakult (…) az a versízlés, amely ” az időt visszafelé görgetve ” a magyar lírát egy már-már anakronisztikus állapotban kívánta rögzíteni.”

Hogy a Kassák-hatás mértéke korlátozott volt, azaz nem tudott akadálytalanul szétterjedni, szétömleni az irodalom mezein, betüremkedve a fűszálként sokasodó poéták, prózaírók fülébe, az többek között annak tudható be, hogy a második világháború előtt és, bármennyire meglepőnek tűnik, utána is, szinte az élete végéig Kassák mellőzött, félreállított, megbélyegzett (és időnként üldözött) művész és költő és író volt, amit konokul, megalkuvás nélkül vett tudomásul. Azt írja nyíltnak szánt levelében Déry Tibornak az ötvenes évek elején, hogy „az ilyen gonosz indulatú vezető csoport nem gondozhatja a jóhiszemű nép ügyeit (…) nem az a kötelességem, hogy szolgáljak nekik, hanem, hogy (…) amikor tehetem szót emeljek embertelen ítélkezéseik, gőgös elzárkózottságuk (…) ellen.” Jellemző Kassák megbélyegzettségére, hogy prózai főművének, az „Egy ember életé”-nek teljes, maradéktalan második kiadása csak az író halála után másfél évtizeddel láthatott napvilágot. Az első kiadás 1932-33-ban jelent meg, azonban a mű egy részét 1945 után a rezsim lefagyasztotta, 1957-ben és 64-ben a második kiadásnak nevezett kétkötetes opuszból mintegy 500 oldal kimaradt, ugyanis a két utolsó könyvet, melyekben a Tanácsköztársaság történetét mondja el Kassák, az irodalmat szovjet segedelemmel kormányozó pártvezérek nem akarták a mélyhűtőből kivenni, az igazságot nem akarták ország-világ elé kifagyasztani.

A 70-es évek elején a Vas István és a Nemes Nagy Ágnes”Lengyel Balázs kettős között lezajló levélváltásban (Holmi 1994. március) azt olvashatjuk Vas István tollából, hogy „Az én vezércsillagom ma is Babits. A tietek már nem: felcseréltétek Kassákra. (…) Még a legújabb divatú ingfazon is az ő orosz ingeit igazolja. Weöres, Kálnoky, Rónay, hogy csak a legkülönbeket említsem, versben, prózában, úgy írtak róla, mint valami új Krisztusról.” Nemes Nagy Ágnes azt válaszolja Vas Istvánnak, hogy ízlése változását nem tekinti elvi dezertálásnak, mai ízlésébe „az időközben költői világnyelvvé lett és így erősen megváltozott avantgarde is belefér…” (Kiemelés N.N.Á.)

Ezt az időszakot előzi meg az Új Symposion és a Magyar Műhely indulása. Mindkét lapra elmondható, hogy Kassák szellemiségét viszik tovább. Nyitottak, fogékonyak az újra, művészet- és irodalom-centrikusak, nem elkötelezettjei egyetlen politikai pártnak sem, helyet adnak a kísérletezésnek, elsődleges fontosságot tulajdonítanak a művészet és a művész szabadságának, támogatják az avantgárdot. A Magyar Műhely 1. számában a szerkesztőség néhány sort idéz Kassáktól: „A közönségnek írok én is, de nem fogadhatom el irányítónak, mértékadónak a közönség művészeti kultúráját, sokban csiszolatlan ízlését. Az írónak ugyanúgy elvitathatatlan feladata műve tartalmának, formájának megfelelő kidolgozása, ahogyan a tudós is a saját legjobb belátása szerint oldja meg problémáit, a szakmába be nem avatottak véleményére való tekintet nélkül.” (29. o.)

A 60-as évek közepén, amikor (még közel 56-hoz) minden magyar nyelvű alkotóban valamilyen virulens politikai elkötelezettség dolgozott, amit Keleten csak akkor mondhatott ki, ha az uralkodó eszmékhez igazodott, Nyugaton bármilyen véleménynyilvánításnak semmi akadálya nem volt, azonban szembe kellett az alkotónak néznie azzal, hogy a menekült magyar közönség mindenek felett és akármilyen primitíven csak a saját szájíze szerinti véleményt (egyedül csak azt) igényli. Mindkét oldalon az elkötelezett megnyilatkozás kizárólagossága vetítette előre árnyékát, aminek buta erőszakossága komoly veszélyt jelentett az íróknak. Ilyen légkörben, ilyen széljárás közben életmentő lépés volt a Magyar Műhely részéről a politika-mentes, határoktól független magyar irodalom meghirdetése. „Valljuk, hogy a művészet semmiféle osztályhoz vagy párthoz le nem kötődhetik! ” mondja Kassák 1918-ban Kiáltvány a művészetért című felhívásában ” Mert minden érdekcsoport egy bizonyos ponton túl vaksággal megvert, minden előrevetett program paragrafusokba kötött törvény. És minden törvény az elért eredmények konzerválása a szabad fejlődés ellen.” A politika-mentesség, amit a Magyar Műhely meghirdetett, elősegítette az irodalom egyetemességéről való gondolkodás kibontakozását, amit, többek között, a magyar olvasók zömének indoktrinált helyzete kívánt meg. Irodalmilag a politikai és a földrajzi határok semmibevevése is kétségtelenül Kassák szellemiségére utal, arra a szellemiségre, amelyik Bécsből terítette szét a modern magyar irodalom, a modern magyar művészetszemlélet hálóját a Felvidéktől Erdélyig, Burgerlandtól Bácskáig, az irodalomszervező és folyóirat-szerkesztő Kassák olvasókat és munkatársakat toborozott Pozsonyban, Kassán, Kolozsvárott, Brassóban, Újvidéken, Szombathelyen, Szegeden és Berlinben. Kassáknak természetes volt, hogy a Pécsett vagy Szabadkán vagy a Nagyváradon élő író ugyanolyan magyar író, mint az, aki a pesti aszfaltot koptatja, mint ahogy az is, hogy az avantgárd költő nem alábbvalóbb a többinél. Ez nemcsak a 60-as évek közepén, még ma, 2002-ben sem egyértelmű kívül és belül kis magyar hazánkban. Avantgárd oldalon egy Ujvári Erzsi vagy Reiter Róbert mellőzése reprezentatív magyar antológiában, például a „Hét évszázad magyar költői”-ben nemcsak azt mutatja, hogy a szerkesztő bornírt, és ókonzervatív, hanem azt is, hogy semmilyen nyomás, senki konzervativizmuson túllátó tanácsadó nem ösztökélte a szerkesztőt egészségesebb, kiegyensúlyozottabb véleményformálásra. A másik vetületre, a földrajzi hovatartozásra csak egyetlen példát hozok fel, a szakma mindennapjaiból: kérdem én reggel és este, a hatvanas évektől napjainkig minden áldott hétköznapon és vasárnap is, hogy ismerünk-e olyan (sok olyan) Magyarországon szerkesztett, magyar költőket lengyelül, németül, oroszul, franciául stb. bemutató antológiát, melyben természetes arányban, irodalmi értékük vetületében szerepelnek a honi és az ország határain kívül élő, magyar nyelvű alkotók.

A Magyar Műhely 1965-ben különszámmal tisztelgett Kassák előtt. A szerkesztőség rövid köszöntőjében az olvasható, hogy „Ha Kassák Lajosról szólunk, nem szükséges ürügyet keresnünk. Életművének időszerűsége immár félévszázados ” s nincs okunk kétségbe vonni, hogy a következő félszázadban is az marad! Kassák nem hajszolja a pillanatot; saját lépteivel halad előre az időben. Művelődésünk helyzete, ” tájékozottságunk szűk szemhatára, közízlésünk elmaradottsága, alkotóink jórészének önemésztő bizonytalansága ” teszi Kassákot állandóan időszerűvé.” Ettől a különszámtól kezdve a lap nyíltan hangoztatta a kassáki vonal iránti rokonszenvét, amiből nem az következett, hogy Kassákról kell elsősorban írnunk, hozsannáznunk, hanem az, hogy a szellemét kell meghonosítanunk köreinkben. A kassáki életmű feltárásának és helyretevésének a munkája, hál’ Istennek, nem ránk hárult, hiszen olyan avantgárd felé nyitott irodalomtörténész foglalkozott vele és foglalkozott az induló XX. század avantgárd szerzőivel, mint az újvidéki Bori Imre, aki nemcsak Kassák Lajost, hanem a modernségük miatt kiseprűzött, lekicsinyített alkotókat is fényre hozta. Hihetetlen sokat köszönhetünk neki.

Aztán a hatvanas évek elején Kassák legendás kalapja ” egy nem túl meleg délutánon ” behajózott a Latin Negyedbe. A boltozatát magasra feszített boglya-alakú fejfedő a Saint-Germain boulevard színesen ömlő emberfolyamából emelkedett ki, kúpján a homlokcsontként előre meredő, középen összefogott kalap-gerinccel. Kassáki mű volt ez a kalap is, melynek aránylag keskeny karimája elől vízszintesen, árnyékadóként meredt, hátul enyhén lefelé konyult, mintha az lenne a feladata, hogy szelíden arra irányítsa az elfáradt esőcseppeket. Ebben a kikötőben az ünnepélyes fogadtatást megemelendő, nem téblábolt koszosodó matrózoknak álcázott városi rezesbanda, de mi, akik tudtuk és vártuk az eseményt, mi tisztán hallottuk a tubák és a kürtök köszöntését, és tisztán láttuk, meg elképzeltük, meg csodáltuk a mester előtt tisztelgő párizsiakat, a Latin Negyed galériáinak Kassák köré fonódó eszterláncát, a fehér zsakettes pincérek oszlopsorát. Úgy vettük körül az öreget, mint gyerekek az érett gyümölccsel kecsegtető fát. Kassák Lajos a Flore kávéházban száraz volt, határozott, majdnem harcias és pontos. Az ezekben az években Magyarországról jövő idősebb művészek általában óvatosságra intettek bennünket, arra, hogy ne modernkedjünk, ne rugaszkodjunk el a klasszikustól. Kassák nem. ő friss vért követelt, merészséget, erőt, újat, formabontást és akaratot. Ez a márványosodó bőrű idős ember hihetetlenül fiatalosan gondolkodott. A kávéházi asztal falfelőli oldaláról osztotta a tüzes kártyalapokat, melyekből, minél hamarabb, hogy meg ne égessék a kezünket, nekünk kell majd az adut kijátszani. Egy-két rövid találkozás alatt nem lehet megtanulni semmit, Kassák rövid párizsi tartózkodása mindössze arra volt elég, hogy átérezzük a művész minden irányba ható mágneses erejét, és példáján okulva érezzük atyai lökdösését a művészi újítás és a mindennemű innováció felé. A találkozás egy életre szóló élmény volt, mely emberi és művészi szinten sokáig (mondhatnám azt is, hogy máig) kamatozott.

A Magyar Műhely, miután kitanultuk, Nagy Pállal ketten a nyomdász mesterséget, egyre fontosabb szerepet szánt a szöveg vizualitásának; a hetvenes években ez lett a lap egyik alapvető tendenciája. A vizualitás felerősödése kétségtelenül Kassák Lajos hatása, mely hatás nem a tett hogyanjában, hanem a tett miértjében keresendő. Azért nem a hogyanjában, mert a mi képverseink nem a Mában közölt képversek folytatásai voltak és azért a miértjében, mert ez a fajta irodalmi megnyilatkozás, azaz a látható nyelv hangsúlyozása a hetvenes években is az újítással és a lázadással volt egyenlő. A XX századi magyar képversnek század-nyitó korszakára a Ma ütötte rá a bélyegét, a századvégire pedig, amikor is új reneszánszát élte a magyar vizuális költészet, a Magyar Műhely. Ebben a korszakban nemcsak a folyóiratbeli közlések sokasodtak (a Magyar Műhelyen kívül más, nem avantgárd lapok is rendszertelenül bár, de közöltek képverset), hanem a vizuális költeményeket tartalmazó könyvek is. A kilencvenes évek végén jelent meg az Északmagyarországi könyvkiadó és a Magyar Műhely közös gondozásában a magyar képvers összegező antológiája, melyben a kezdettől napjainkig megtalálható minden fontosabb vizuális irodalmi tendencia és minden fontosabb szerző. A nyolcvanas években, az öntörvényű fejlődés eredményeképpen, a statikus vizuális művek mellé megjelentek a kinetikus, azaz mozgó képversek is, melyek irodalmi performanszként kerültek a közönség elé Párizsban, Bécsben, Budapesten, Szombathelyen, Kalocsán stb. Ebben a műfajban mindenekelőtt Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor, Székely Ákos és Tóth Gábor jeleskedtek. A kilencvenes években a magyar vizuális költészetnek Szombathelyen, Székely Ákos és Abajkovics Péter körül, újabb góca alakult ki.

Az irodalmi performansz a többnyire Erdély Miklós környezetében felbukkanó képzőművészeti műfaj irodalmi változataként a hetvenes-nyolcvanas évek hozadéka. A performansz csírái fellelhetők a század elején (a Voltaire kabaréban), bár a szakértők a műfaj születését az ötvenes évek közepére, Amerikába teszik, ahol a Black Mountain College-ban John Cage, Charles Olsen, Robert Rauschenberg és mások közreműködésével megtörtént az első „Untitled Event”, azaz nevenincs esemény. Biztos vagyok benne, ha valami csoda folytán Kassák 50 évet fiatalodott volna, ő is beállt volna Budapesten a performerek közé.

A performanszok szaporodásával párhuzamosan több, folyóiratnak beillő, élő irodalmat-művészetet közvetítő, művészeti híreket közlő kiadvány, mű (s ebben az együttesben helye van a kiállítási katalógusoknak, az alkalmi szita „és különnyomatoknak) látott Magyarországon napvilágot a hetvenes-nyolcvanas években. Fontos eseménye volt a hazai művészeti életnek ez a sokasodásával tüntető jelenség: az újfajta fogékonyságot kifejező szavak, nevek, jelek csodálatos megszaporodása, az aszfalt alól kibúvó hajtások zöld szigeteinek növekvő száma, az akaratos és tudatos jelenlét, az, az avantgárdra mindig jellemző létezési forma, mely ráerőszakolja magát a társadalomra ” nem elfogadtatja magát, ami azt jelentené, hogy robbanékonysága elveszett, gyutacsa átnedvesedett, hanem akaratosan megjelenik, zavart kelt s látványos erőkifejtésével gondolkodásra késztet”, a rendező elvek átfogalmazása, az új egyensúlyi helyzetből fakadó formák megvalósítása, az állandó mozgásban levés, a margóra sodródó kreativitás elidegenedést ellenző dinamikája. Menthetetlenül a Visegrádi utca 15 alatt tevékenykedő Kassák jut eszünkbe.

Ezekben az években, úgy tűnik, képzőművész körökben több a tájékozott, a művészeti világ eseményeire figyelő és az eseményeket dogmáktól mentesen mérlegelő egyed, mint az irodalomban, sőt, néhány olyan megszállott is akad, aki időt és pénzt áldoz egy-egy híreket terjesztő, műveket propagáló kiadványra, vagy kiadványnak beillő műre.

Csupán ízelítőül említek néhányat: a Bercsényi Klub kőnyomatosait, az „Iparterv 68-80” című katalógust, az „Indigó” csoport katalógusát, a Hegyi Loránd tanulmányaival fémjelzett katalógus-sorozatot, Galántai György és Júlia „World-Art-Post” bélyegalbumát, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának lapját: a Cápát és a Galántai házaspár keze nyomát viselő „Artpool Letter” című füzetet, mely 1983 elejétől jelent meg rendszeresen. Ez a sokszorosított mű, ez az aktuális levél, a művészeti hírközlést részesítette előnyben. A képzőművész Galántai második énjének életművé terebélyesedő tevékenysége ” amit a legjobb kassáki hagyományok nyomán a szervezés, a helyet-adva-igényt-teremtés művészetének nevezhetünk ” a boglári Kápolnában csúcsosodott ki. Az a szellem, amit Balatonbogláron meghonosított ” a tárlatok, műsorok színvonalas kiválogatása, az események tiszta vezetése, a nyitottság, a gyors reagálás ” mind a mai napig jellemzi Galántait. Ne feledjük, hogy nemcsak szervezője, gerjesztője volt a boglári Kápolnának, végül mártírja is lett, de mozgékonyságán nem esett csorba.

A fénymásolás, az irodai-ofszet és a szita-nyomás meghonosodása óta az egyszerű eljárással sokszorosított irodalmi és művészeti kiadványok az elmúlt harminc évben új fejezetet nyitottak a tipográfiában. Magyarországon a 60-as évek második felében tűntek föl, a legelsők egyike a mindössze négy-öt számot megélt Szétfolyóirat volt, a későbbiekből viszont emeljük ki az „Árnyékkötők” című lapot, mely a fénymásolás művészi eszközzé minősítésének magyarországi letéteményese, aminek a vizuális költészetben, természetesen, irodalmi vetülete is van. Különösen a fiatalok között akadnak szép számmal olyanok, akik ezt a technikát alkalmazzák képkölteményeik megalkotásához.

Ha az Árnyékkötőknél Kassák hatást keresünk, természetesen, nem a fénymásolásban találhatunk erre utaló szilánkokat, hanem az új média adta lehetőségekkel élve a nemzetközi nyitottság, a világ minden táján élő művészekkel való hálóépítés lehetőségében és megvalósulásában.

Mi utal Kassákra, Kassák hatására az ezredfordulón, azaz a most kibontakozó, a többnyire konzervatív ízléssel kacérkodó magyar irodalomban” A kassáki örökséget elsősorban az avantgárdnak titulált vonulat jelzi egyértelműen. Ezt a vonulatot, amelyik elő-szeretettel műveli a hagyományostól elütő műfajokat (hangvers, képvers, performansz) ma is szapulják, ütik, mellőzik (lásd pl. a Hét évszázad magyar költői című antológiát, vagy az utóbbi időben kiadott ú.n. irodalomtörténeteket). Azonban az utóbbi években meglepő fordulatként konstatálhatjuk, hogy a nemzeti fővonalnak nevezhető vonulatban is találunk némi nosztalgiát Kassák iránt. Jó példa erre Karafiát Orsolya Kassák iránti vonzódása, mely nem formában, nem versbeszédben, nem hozzáállásában nyilvánul meg, hanem Kassák nosztalgikus emlegetésében, például „Szonett a kitüntetését átvevő Kassákról” című versében, méghozzá olyan versformában, amit Kassák talán be sem engedett volna a lapjába. Természetesen joga van hozzá, örüljünk neki, hogy egy tehetséges fiatal költő Kassákot hívja tetemre, s ráadásul ebből azt is leszűrhetjük, hogy konzervatív körökben is növekedőben van Kassák fénye.

Az irodalmi performansznak egyre több híve van: Szombathy Bálint, Tóth Gábor, L. Simon László, Sőrés Zsolt, Abajkovics Péter, Molnár Katalin, időnként Petőcz András, hangköltőként Szilágyi Ákos és a szlovákiai magyar költők nemzetközileg is jól ismert performansz-nemzedéke: Juhász R. József, Mészáros Ottó, Szűcs Enikő, valamint a Magyar Műhely ős-szerkesztői.

Kétségtelenül Kassák hatásáról tanúskodik az a tény, hogy a közép-generációból mindmáig sokan élnek a képvers lehetőségével (Géczy János, Székely Ákos, Abajkovics Péter, Bíró József, Hegedűs Mária, Tandori Dezső, Bujdosó Alpár, Nagy Pál, stb.) Egy nagyon kiélezett elemzés azt is kimutathatná, hogy a mai magyar lineáris versbeszédnek van olyan vetülete, amelyik nem a kifinomult, a Nyugatot követő ízlés párlata, hanem a nyers szabadvers 21. századi megnyilvánulása: Marsall László, Kelényi Béla, Vitéz György, Cselényi László, Cselényi Béla, Sőrés Zsolt, L. Simon László, Vass Tibor, Tomkiss Tamás, Hajnal V. Csaba, Janox stb. verseiben találhatunk erre számos példát.

A mai fiatalok folyóiratainak sokszor csak a címében találunk kassákos gesztust, jó példa erre „Az irodalom visszavág” című lap, mely hangvételében nem annyira lázadó, mint a címében. Az ú.n. nagy irodalmi lapok, a Kortárstól a Jelenkoron át egészen az Alföldig nem szívlelik azt a kassáki hagyományt, mely nemcsak rokonszenvez, hanem teret is ad az avantgárd irodalomnak. Egyedül a Magyar Műhely hirdeti nyíltan rokonszenvét, s ez meglátszik szerzői gárdájának összetételében, szemléletmódjában és kiállításában egyaránt.

Kassák hatását látom abban is, hogy a nyolcvanas évek eleje óta egyes írók, költők bátran nyúlnak az új médiákhoz. Ez a mozgás a különböző vetítőgépek bevonásával kezdődött. Diavetítőre vagy írásvetítőre írott műveket alkotott Székely Ákos, Bujdosó Alpár, Nagy Pál és jómagam. Nem sokkal utána Nagy Pál a videót szemelte ki műveinek tartójaként, azaz videóra komponált költői műveket alkotott. Engem a számítógép adta lehetőségek fogtak meg. 1985-ben mutattam be első számítógépen futtatott aleatórikus dinamikus képversemet Kalocsán a Magyar Műhely találkozón és egy francia nyelvű művet a párizsi Pompidou Központban. A kilencvenes évek elején alkottam meg az első magyar számítógépes versgenerátort „Disztichon Alfa” címmel, s 2001-ben fejeztem be a „Hinta-palinta” című kép és szöveges versgenerátoromat.

A jelen mindig kétértelmű, a volt és a lesz találkozása a kitapasztalt, esetleg nosztalgikus múltat és a lehetséges, mindenképpen optimista jövőt ötvözi aktualitássá, aminek színe és fonákja egy és mégsem ugyanaz, egyszerre világos és sötét, hosszú és rövid, tiszta és tisztátalan. Kassák hatása úgy jelen, hogy a múltból fakad, mint egy szaharai folyó, amelyik ráfut a homokra, miránk, mindannyiunkra, s miközben nyeljük a vizét az áradat igyekszik tovább, mert máshol is szomjas torkok várják. De Kassák a jövőben is benne van, nemcsak tiszta emberi jellemének példájával, hanem meg nem alkuvó művészi kiállásával is. Nincs az a szellemi szahara, amelyik csörgedező vizét elapasztaná, ha momentán el is tűnik (mint ahogy akaratán kívül többször eltűnt, mert eltüntették) egy kicsit odébb újra meg fog jelenni éltető vizével, biztató energiájával.