MADI ART PERIODICAL No. 5.
A geometria nagyon más, mint a művészet?
Írta: Erdély Dániel
Ha a látás, a befogadás, a percepció elemzéssel és kiértékeléssel társul, és a komplex érzékszervi tapasztalatok konok törvényszerűségeket regisztrálnak, ha a megfigyelés szilárd, belső viszonyítási pontja a tudatot nem fárasztja révületbe, hanem az élénk és éber marad, letapogatja a formákat, összehasonlít látott dolgokat emlékképekkel, mér, oszt-szoroz, minősít, csoportosít, azonosít és megkülönböztet, térbe és időbe helyez, redukál és asszociál akkor a tudomány pozícióját foglalja el.
Claude PASQUER (F) Mesure translation 1995
Az említett műveletek közül talán leginkább a mérés és az összevetés azok, amelyek a gondolkozást a geometria különleges világa felé terelik. E műveletek olyan dolgok tudatosítását eredményezik, amelyek láthatatlan, de jelenlévő elvek hálójára feszítik a tapasztalás tárgyait. A geometriai tájékozódás a befogadó számára eszközöket teremt, melyek segítségével képessé válik arra, hogy fölossza és berendezze a teret.
A térben helyet foglaló tárgyak a szemlélődő tudatában különleges, feltételező viszonyba kerülnek más, ott jelen nem lévő, de lehető tárgyakkal, tárgyak helyével. Egyéb, más dolgok, tárgyak és viszonyok meglétét, ottlétét és létrejöttét pedig kizárják. A művészi módon funkcionáló tudat szabad, illetve ellenmozgása sokszor kísérletet tesz geometriailag vagy racionálisan ellentmondásos szituációk megfogalmazására is. Így lehetséges ábrázolni olyat is, amit látni egyébként nem lehetne. Amint azonban ábrázoltuk a lehetetlent, meg is alkottuk, lehetségessé, legalábbis elképzelhetővé „imagináriuss” is tettük azt. Kissé kell csak továbbgondolnunk, hogy hova is vezet ez a művelet. Mivel a művész számára szabad átjárás van a lehetetlen és a lehetséges között, semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy ezeket, ezek elemeit tetszés szerinti viszonyba (relációba) rendezze egymással. Ahogyan a művész és a művészet a lehetetlent ábrázolni képes, úgy, mintha az lehetséges volna, megteheti, hogy ugyanezt fordítva is előidézze, azaz lehetetlennek, valószerűtlennek ábrázolja a nagyon is valóságost. Ilyen műveletek az idealizálás, az emblematizálás, a kiélesítés és az elhomályosítás, a misztifikálás és a redukció is. Ezzel a szupernaturalizmussal be tudja mutatni a felszínt és a lényeget egyszerre.
Van-e ennek a fogalomnak: „lehetetlen” valamiféle megragadható jellegzetessége? Jelent-e többet, mint azt, hogy „eddig még nem volt” ?
Ez, beláthatjuk, nagyon kevéssé definiálja a „lehetetlen” fogalmát, hiszen folyamatosan látunk, tapasztalunk olyan dolgokat, dolgok olyan viszonyait, amelyek ugyan eddig még sohasem valósultak meg, sohasem jöttek létre, azonban megvalósulásuk egyáltalán nem minősíthető „lehetetlennek”. Inkább csak annyit mondhatunk, hogy az általunk ismert tények és tényezők nem teszik lehetővé egy bizonyos szituáció vagy változás megvalósulását, így a megvalósíthatatlant, létre nem jöhetőt „lehetetlennek”nevezzük. Végképp más-e a geometria ebből a szempontból?
A geometria a matematikához hasonlóan logikus felépítésű. Ez tartja egybe.
Nézzük az alábbi kifejezéseket:
Ha a = b és b = c, akkor a = c.
Ez mindig igaz?
Nem, dehogy. Csak akkor állíthatjuk, hogy a fenti összefüggésrendszer megállja a helyét, ha előzőleg meghatározzuk (és e meghatározásban egyet is értünk), hogy mit fed „a”, „b” és „c”. Ha például azt mondjuk, hogy „a”, „b” és „c” természetes számokat jelentenek, akkor kimondhatjuk, hogy a fenti összefüggésrendszer igaz.
Általánosabban kifejtve, ha aRb és bRc, akkor aRc, ahol „R” relációt jelöl, ami esetünkben lehet az egyenlőség is. Az egyenlőség (=) tranzitív fogalom a matematikában, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos tulajdonságot bármely „a”, „b” és „c” esetén továbbvisz.
Egy művész nem köt előre megállapodást. Sőt, ha mégis köt, akkor azt művészként nem köteles betartani. Csupán rajtunk, befogadókon múlik, hogy felismerjük-e, hogy az adott esetben egy művészeti, avagy egy természettudományos diskurzus résztvevői vagyunk-e. Egy művész hazudik-e, téved-e, tisztességes-e, ha azt mondja:
„a”, „b” és „c” természetes számok.
Ha a = b és b = c akkor a = c
Még általánosabban feltehetjük a kérdést: képes-e egy művész hazudni? A legnehezebb művészeti programok egyike: sziklaszilárd tényeket kérdésessé tenni. Megkérdezte-e már valaki, hogy: gondolkodunk-e egyáltalán?
Vannak olyan kérdések, amelyek váratlanul és megdöbbentően sok más, eddig biztosnak hitt dolgot is kérdésessé tesznek. A tudományos gondolkodás hierarchikus rendje könnyen meginoghat vagy összedőlhet ilyen, a saját alapjait megrengető feltevésektől. Ezért lehetőleg szemlélete számára a lehető legkényelmesebb, de sokszor szinte teljesen önkényes posztulátumokat, axiómákat állít fel és az ebből alkotott bonyolult konstrukciókat csodálja.
A művész azt csodálja, hogy megállapodás nélkül is van teremtés, van alkotás. Tudatában nem ez a mondat érvényesül: „Ha ez és ez van, akkor ennek és ennek kell lennie”, hanem csupán ennyi: „Ha én vagyok, akkor legyen ez meg ez!” *
Amikor a művész „csak” közvetít, akkor olyan, mint egy matematikus. Amikor a matematikus felfedez, akkor olyan, mint egy Teremtő-segéd.
* A cikk tördelése közben adta kezembe Szász Jani, Beke László a MADI art periodical No4 számában megjelent megnyitó szövegét, amelyet a pozsonyi Madi Fesztiválon mondott el. Az ott felvetett dilemmát, miszerint a művésznek el kell döntenie, hogy alkot vagy teremt-e, talán ez a mondat feloldja.
Egy haszid legenda szerint a karlini Aharón rabbi nem engedte be az ajtaján bekopogtató barátját, mivel a kérdésre „Ki az”?, ő úgy felelt: „Én”. Mikor amaz megkérdezte a rabbit, hogy miért nem nyit ajtót, így kérdezett vissza: „Ki merészeli magát Énnek nevezni, mikor ehhez csak Istennek van joga”?
(Budapest, 2003. november 11.)