• Vissza

Bojár Iván András: Bor és metropolisz

Az általam alapított és vezetett Szeretem Budapestet Mozgalom 2005 óta folyamatosan hozzájárul ahhoz, hogy Budapest – és rajta keresztül Magyarország – turisztikai és befektetői megítélése, néhány meghatározó városfejlesztési elgondolás megvalósulásával, pozitívan változzon. Több éves munka eredményeként 2010-re készült el a társadalmi szervezet Zöld Budapest koncepciója. Ezt a pesti és budai városmagokat egyaránt érintő komplex Belváros-fejlesztést a hazai urbanisztikai módszertanoktól eltérő, a város úgynevezett soft (puha) értékeit föltáró, és azokat megerősítő márkavezérelt városfejlesztési metodikával közelítettük meg.

Hosszan elemezve Budapest márkaértékeit, márka pilléreit, mintegy tíz alapértéket sikerült elkülöníteni. Ezek között is alapvető, hogy földrajzi, fizikai értelemben, valamint a várost fölkereső külföldieknek a Budapestről kialakult képzeteiben fontos jellemző a kettősség. Buda és Pest, síkság és hegyvidék, kőtenger és zöldövezet kettőssége. Két, egymást kiegészítő értékelemből építkezhetünk tehát – vontuk le a következtetést. Az is nyilvánvaló volt, hogy mind várostörténeti okokból, mind infrastruktúra, mind life style, mind pedig a környezettudatos városüzemeltetés fejlesztése szempontjából – a látképi jelentőséget nem is számolva – a Zöld Budapest fejlesztés központi gondolati és fizikai tengelye: a Duna.

E holisztikusan megközelített komplex városfejlesztési elképzelés a megszokott, infrastruktúra-centrikus, vértelen urbanisztikával szemben az életforma igények, a jó élet feltételeinek, kereteinek megalkotására törekedett. Ezen a nyomon jutottunk el a helyi gasztronómia kérdésköréig.

A Mátyás uralkodását követő majd másfél évszázad török hódoltsági időszaka átrajzolta a magyar konyhakultúra addigi hangsúlyait: gazdagította, színesítette, de a korábbi karakterét eltűntette. Első körben arra tettünk kísérletet, hogy a Budai Vár ásatásai során feltárt szemetesgödrök, feltöltött kutak szerves leletanyagain keresztül azonosítsuk a középkor és a reneszánsz időszak jellegzetes zöldség- és gyümölcstípusait. Azokat az élelmiszereket, melyek a kor udvari konyhakultúrájának alapjait alkották. Ezen a nyomon jutottunk el a bor témájához.

A török időkben még 12 ezer szőlőskertet jegyzett föl Evlia Celebi török utazó a budai területen. A XIX. század második felében azonban, az Európán végigsöpört filoxéra-járvány következtében, a Buda hegyeit, dombjait a római kortól meghatározó szőlőkultúra megszűnt. Később a városiasodás, a modernizáció indusztriális elképzelései miatt ez a kultúra már nem tért vissza. Jó száz éve tehát nincs szőlőgazdálkodás a magyar fővárosban, noha a bor, a hozzá kapcsolódó ünnepek, események, közéleti programok erős társadalomszervező potenciált rejtenek. Ugyanakkor érdemes figyelemmel lenni a bortermelésben rejlő gazdasági és turisztikai lehetőségekre is. Bécs városa például, a százhúsz évvel ezelőtti budapesti városirányítással szemben, a filoxéra után újratelepíttette az elpusztult területeket, s ma a világ legnagyobb bortermelő metropolisza címével büszkélkedhet. Nagyváros mivolta ellenére ma Ausztria legnagyobb borvidéke: évente mintegy egymillió palack mind jobb minőségű bor jön le a bécsi hegyoldalak hat nagy gazdaságának dűlőiről.

Mára a bécsi bor – leküzdve a nyolcvanas évek osztrák borhamisítási botrányának hitelrontó következményeit –, a nemzetközileg is egyre nagyobb becsben tartott osztrák gasztronómia karakteres irányzataként, a Bécs városmárka meghatározó brandpillére. Köszönhető ez az 1980-as évektől kibontakozó tudatos törekvésnek, melynek következtében számos helyen korábbi építési területeket mezőgazdasági művelési területekké minősítettek vissza, felhagyott területeket pedig a borgazdálkodás számára bocsátottak rendelkezésre.

A bor nem pusztán termék. Helyi identitást erősítő és kifejező kultúra is, közösségi létforma is, ünnep is. „Puha” városfejlesztésünkben ezeknek a tényezőknek kívántunk előnyt biztosítani. Elgondolásunk két programra gyakorolt hatást. Egyrészt a civilek szervezte, a hajdani úgynevezett Budai Vörös feltámasztását célzó programra. Ennek eredményeként ma a XII. kerületben, az egykori Jókai villa kertjében, a Budai Vár nyugati oldalára általam telepíttetett szőlő mintájára, újra telepítettek szőlőt. Másrészt egy olyan átfogó, a magyar bor számára egész éves, a Budapestre érkező turisták, és a helyben élő fiatalok számára nagy népszerűséget remélő programra, amely a hajdani legendás tabáni kocsmavilág, bortermelés helyszínének reaktiválását célozta meg.

A Tabán városrész 1920-as és ’30-as évekbeli lebontása óta a város kellős közepén adott egy kiemelkedően kedvező lokációjú, jelenleg alulhasznosított zöldterület, amely gazdag történelmi múlttal, emlékekkel, legendákkal rendelkezik. Kezdeményezésemre 2010 októberében, nem messze innen, szemben a Budai Vár oldalában, elkészült az első, közel egy hektáros történelmi szőlőskert. E koncepció folytatása és kibontakoztatása komoly turisztikai és gazdasági fejlesztést ígért. Annak ellenére is, hogy az a szőlőskert – bár a Főkert, a Kertészeti Egyetem, a Borászati Szakközépiskola és a Szőlészeti Kutatóintézet bábáskodásával telepítették – az oltványok rossz kezelése miatt nem valósult meg. Célunk lett a Tabán olyan jellegű építészeti telepítése, amely maximális figyelemmel van a zöldterületi adottságokra, azokat nem érinti.

A projekt egyszerre városi attrakciófejlesztés, ugyanakkor a fenntartható építészet demonstrációs projektje is. A Tabán és a budai dombok évszázadokon keresztül jellegzetes Kadarka-termő területek voltak. Az autentikusság, valamint a hagyományőrzés jegyében, a Budai Vár szőlőskertjéhez hasonlóan, itt is cél volt a szőlő, lehetőség szerint a Kadarka számos helyen való visszatelepítése. A szőlő jelenléte – gondoltam – alkalmat teremthetne arra, hogy régi/új hagyományok és ünnepek keletkezzenek, vagy éledjenek újra. A karbantartásához tartozó, időnként esedékes munkákhoz kapcsolódóan, illetve szüret idején mulatságok, közösségi programok szervezhetők.

Bécs város máig legvonzóbb vígalmi helyszíne Grinzing. A ’30-as években elbontott Tabán hiánya ezen a téren is versenyhátrányba szorítja Budapestet, ezért a mostani koncepció mentén javasoltuk az egyes pincékhez rendelten a Tabán fái alatt, szőlőlugasokkal árnyékolt kerthelyiségek kialakítását. Olyan, a messzi szőlőshegyek meghittségét megteremtő vígalmi övezet jöhetett volna létre ismét a Tabánban, amely felélesztette volna a hetven évvel ezelőtti bontás ellenére máig ismert helyi hagyományokat. Az egyes pincék az egykor volt Krúdytól, Máraitól ismert kocsmák neveit vették volna föl, vitték volna tovább. (Három Kapáshoz, Víg Vincellérhez, Zöld Szőlőfürthöz, Mély Pince és hasonlók.)

Kisvárosias, sőt falusias atmoszférát csempészhettünk volna egy metropolisz szívébe, s ezzel egyedülálló vonzással bíró eseményhelyszínt, gasztronómiai desztinációt biztosíthattunk volna, egyszersmind a kizárólag jó minőségű magyar bor elsőszámú bemutató helye jöhetett volna létre. Megközelítése minden budapesti számára egyszerű, a helyszín vígalmi funkciójából következően kevésbé az autós, inkább a kerékpáros és gyalogos látogatókra számított. Áprilistól októberig, az év 22 hétvégéjén egy-egy borvidéknek, végső soron Magyarország szinte valamennyi tájegységének kulturális bemutatkozására kerülhetett volna ott sor: koncertek, színházi események, napközbeni családi és gyermekprogramok, lokális kézművesek, borászok és jellegzetes gasztronómiai termékek bemutatása. A zöldfelületű színpadépület pedig egyszerre szolgálta volna a programok technikai igényeit, s a pincékhez kapcsolódó vizesblokkok mellett számos parküzemeltetési szolgáltatást is befogadhatott volna. Kerékpárkölcsönző és szerviz, piknikkosár- és szánkóbérlés, a parkőrök pihenő helyiségei, térfigyelő rendszer-szoba, valamint egy, a fenntartható építészet aktualitásait bemutató kiállítás is helyet kaphatott volna az épületben, ahol egyébként télen is közösségi programok rendezhetők.

A Tabán egész napos eseményhelyszínné alakítása jegyében a hét meghatározott napjain az ország különböző tájegységeiről érkező bio és kézműves termékek árusai részére piac szerveződött volna a helyszínen. A rurális és romantikus környezet nemesen egyszerű installációk kialakítását igényelte. Cél volt, hogy a Tabáni Piac Budapest éttermeinek autentikus hazai termékeinek beszállító helyszínévé váljék.

Mindez természetesen nem egy elszigetelt ötlet volt csupán a Szeretem Budapestet Mozgalom Zöld Budapestet programjában. A budai bor visszahozása, a Tabán tematikus városfejlesztése egy olyan komplex elgondolás erőteljes részelemeit képezik, melyek a dunai rakpartok lefedésével, a budai fürdőnegyed további fürdőinek építésével, a Vár szőlővel szintén betelepítendő déli szoknyája, a Várkert Bazár és a légvonalban pusztán 300 méterre lévő legsűrűbb pesti Belváros közötti gyalogos és kerékpáros kapcsolatot megerősítő Zöld Bringahíd – mind-mind e fejlesztés szükséges, egymást erősítő elemei lennének.

Mindebből persze semmi nem lett. A telepített szőlő a leírtak szerint nem eredt meg, elpusztult. Végül a karókat is kihúzta a Főkert. A Tabán koncepció a város közepén lévő 30 ezer négyzetméteres hegyoldalt ma használó kutyagazdák rágalmakkal dúsított zajos tiltakozása, majd a kerület vezetésének gyáva és ötlettelen hozzáállása miatt már ötlet állapotában meghalt. Gyaloghíd a Dunára nem települ – egyelőre. Majd amikor a kormány látja, hogy a most felújítani tervezett Várkert Bazár látogatottsága – annak városi elhelyezkedése miatt – alacsony, akkor újragondolják az ötletet. Fürdők nem épülnek. A rakpartlefedés gondolatát – elszigetelt, rendszeren kívüli ötletként – elővette a mai főpolgármester, de maga sem érti, miért. Lesz még szőlő… – de az, hogy Budán visszatér-e a klasszikus borászat belátható időn belül, egyelőre nem látható.

Bojár Iván András, Budapest

A Haraszthy200 Borkonferencia előadása; Tokaj, 2012. október 5.