• Vissza

Lachegyi Máté: A bor a képzőművészetben

„A borivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen jó bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik.”
Hamvas Béla: A bor filozófiája

Bár magát a borivást is lehet művészi fokon gyakorolni, a bor és a művészetek között más kapcsolat is van. A bor okozta mámor nem csak a rossz értelemben vett részegség lehet, hanem egyfajta „szent révület”, amely a nemes érzések, a művészi inspiráció és a magas (vagy mély) gondolatok forrása. A bor emellett – ezt az emberiség már évezredek óta érzi – igen nemes ital, így majdnem minden magas kultúra nemcsak élvezeti cikként, hanem reprezentatív és vallási célokra is használta.

Előadásunk, amely a szőlőnek és a bor képzőművészetben való megjelenésének rendkívül vázlatos áttekintésére vállalkozott, a műalkotások két nagy témájára fókuszál tehát. Egyrészt arra, amikor a bor úgymond önmagáért jelenik meg, például a borfogyasztás, a szüret vagy a szőlő ábrázolásával; valamint a bor reprezentatív vagy vallási funkciójára. E jelentős szerepe miatt a bor megszámlálhatatlanul sok művészeti alkotáson jelenik meg, továbbá gyakran a borhoz kapcsolódó használati tárgyak is művésziek – ezért csak néhány kiragadott remekművön keresztül reprezentáljuk e rendkívül gazdag témát.

A szőlő már az ember megjelenése előtt jelen volt a Földön; az első emberek pedig már minden bizonnyal gyűjtötték is. Néhány barlangfestményen ábrázoltak is valamilyen gyümölcsöt – talán szőlőt – szedő embereket. A szőlőtermesztés és a borkészítés egyértelmű bizonyítékaira azonban az első ókori civilizációk idején lelhetünk: az első városokban, például Jerikóban, az Ibériai-félszigeten, illetve az ókori Közel-Kelet államaiban. Ezekben az ősi államokban a bor főleg a felső társadalmi rétegek, az ünnepek és a szertartások italaként szolgált (míg az alsóbb társadalmi rétegek más alkoholos italt, például sört fogyasztottak). Fontos szerepe miatt gyakran ábrázolták falfestményeken, kisplasztikákon, iparművészeti tárgyakon egyaránt. Példaként említhetjük azt a domborművet, amely Assurbanipal újasszír király ninivei palotájának egyik terméből származik, és amelyet a kutatók Kerti partinak neveztek el.

A dombormű igen magas művészi színvonalon faragott munka. A király hadi győzelmének tiszteletére rendezett lakomát ábrázolja, és egy, az uralkodó lakosztályát díszítő nagyobb triumfális dekoráció része lehetett. A király egy kereveten fekszik, a királyné pedig vele szemben ül; mindketten csészéből isznak, valószínűleg bort. Eközben szolgák legyezik őket, míg mások ételeket szolgálnak fel nekik; a kép bal szélén pedig egy hárfást is láthatunk. A zenész előtti fán az Assurbanipal által legyőzött elámi király levágott feje függ.

Az Ókorban a borfogyasztási szokások eltérőek voltak a maitól: mindig vízzel hígítva itták, különböző arányban keverve a bort és a vizet. Az ókori görög civilizációban társult először mitológia is a borhoz: a bor okozta mámor Dionysos kultuszában jelenik meg. A görög vázafestményeken – általában a bor tárolására, keverésére vagy kiöntésére szolgáló kerámiaedényeken – Dionysos gyakran bukkan fel kísérői, a mainasok (bacchánsnők), Silénos és a szatírok társaságában; de más mitológiai hősök is láthatók e munkákon, például Héraklés. Ilyen kerámiák igen nagy számban maradtak meg, és szinte egyedül reprezentálják számunkra a görög festészetet, hiszen más hordozókon alig maradtak fenn festészeti alkotások a görög kultúrából.

A borfogyasztás képzőművészetben is gyakran ábrázolt, rituális keretek között megvalósuló formája a symposion volt. Ezt láthatjuk egy lenyűgöző emléken, a dél-itáliai görög gyarmatvárosban, Paestumban fönnmaradt festett sírkamrában, az úgynevezett Búvár sírjában, amely a görög falfestészet egyetlen megmaradt reprezentánsa. A rómaiak szintén átvették a görögök borhoz kapcsolódó mitológiáját, Dionysost pedig saját, Liber nevű istenségüknek feleltették meg, akit Bacchusnak is hívtak.A szőlő és a bor azonban a görög–római kultúrában sem csak vallási, mitológiai vagy egyéb reprezentatív témákb an jelent meg. Az Ókor egyik legismertebb és legtovább ható mítosza Parrhasiusról és Zeuxisról, a két híres festőről szól, akik összemérték tudásukat. Zeuxis a versengés során olyan élethű szőlőt festett, hogy a képre rászálltak a madarak, akik csipegetni akarták a szőlőszemeket.

A klasszikus, görög–római mitológia hatása a Középkor, de kiváltképp az Újkor folyamán is erőteljesen fennmaradt. Így a mitológiai témák ugyanúgy megihlették a művészeteket, mint az Ókorban. Az itáliai reneszánsz, a barokk és a későbbi korok művészei számos olyan mesterművet hagytak ránk, amelyben a szőlő és a bor Bacchus alakján vagy más mitológiai alakon keresztül jelenik meg. A remekművek tömkelegéből megemlíthetjük Michelangelo Buonarotti Bacchus-szobrát, Nicholas Poussin Bacchanália Andros szigetén című képét, Diego Velázquez Bacchus diadala avagy a részegek című alkotását, valamint Pieter Pauwel Rubens Ganymédés elrablása című művét, mely utóbbi egy másik ókori mítosz feldolgozása: Zeus elrabolta a szép ifjút, Ganymédést, és az istenek pohárnokává tette.

A klasszikus, pogány mitológia mellett egy másik, máig élő és ható kultúrában is központi szerepet játszik a bor: a kereszténységben. Ez a vallás olyan közegben született meg, ahol a bornak a pogány és a zsidó kultúrában is nagy szerepe volt. Az Ószövetségben is számos történetben megjelenik a szőlő és a bor – például Noé részegsége, Melkizedek áldozata, Lót és leányai –, pozitív és negatív összefüggésben egyaránt. Mivel Jézus Krisztus tanítványaival maga is a kenyér és bor színei alatt hagyta örökül saját testét és vérét az Utolsó Vacsorán, a szőlő mint eucharisztikus szimbólum a liturgikus tárgyakon, templomdíszítéseken és eucharisztikus témájú műalkotásokon is megjelenik, ezzel összefüggő ikonográfiája alakult ki.

Az Újszövetségben fontos történet még a Kánai Menyegző, amelyet szintén az Eucharisztia előképének tekintenek. Ezt a szimbólumrendszert Jézus saját szavaival többször is megerősítette, amikor magát az igazi szőlőtőhöz, tanítványait a szőlővesszőkhöz, Atyját pedig a szőlőműveshez hasonlította (Jn 15,1–5). A történelmi Magyarország területéről származó csodálatos gótikus műalkotáson, a Lőcsei Pál mester által a lőcsei Szent Jakab-templomba készült faragott főoltár predelláján az Utolsó Vacsora jelenete látható. Ezen a szinte zsánerszerűen megörökített jelenetet – az apostolok kedélyesen esznek-isznak és beszélgetnek – áttört, gótikus faragvány díszíti, amely szőlőlugast formál. Így az Eucharisztia alapításának történetéhez annak szimbólumát is társította a mester. Az oltárképek predelláján, azaz alsó mezőjén egyébként gyakori az eucharisztikus ábrázolás, amely az oltáron végbemenő szent cselekménnyel van összhangban, és a hívek számára jobban megfoghatóvá is teszi a misztériumot. Sőt, mintegy annak képi hátteréül szolgál, amikor a celebráns pap az átváltoztatott Szent Színeket fölmutatja a híveknek.

A hétköznapi jelenetek önálló témaként az úgynevezett zsánerképeken jelennek meg a reneszánsztól kezdve, a csendélettel egy időben. A zsánerképeken gyakori téma a borivás, a szüreti jelenet, valamint a morális tartalmú (részegeskedéssel, léha élettel kapcsolatos) jelenetek. A bor szimbólumként is utalhat a könnyű erkölcsökre, még a látszólag ártalmatlan témájú képeken is: a barokkban, különösen holland, flamand és német területeken gyakori volt az egy szobában, látszólag az illem szabályait betartva beszélgető férfi és nő ábrázolása, de a borospohár és más szimbolikus jelentésű tárgyak, vagy a szoba falain lógó képek gyakran paráznaságra, házasságtörésre utalnak. Példaként említhetjük Jan Vermeer Lovag és ivó hölgy (vagy más néven: Egy pohár bor) című képét, amely a korabeli szemlélőnek bizonyosan hordozta ezt a rejtett erkölcsi tartalmat.

Sajátos zsánerfestészeti műfaj (főként a spanyol barokk festészetben) az úgynevezett bodegón, azaz konyhai vagy étkezési jelenet, amelyen a csendéletszerű elemek keverednek a hétköznapi tevékenységet végző emberekkel – a bor, a borfogyasztás itt is gyakran feltűnik. A borospohár olykor még portrékon is szerepel az ábrázolt személy kezében, és itt említhetjük meg a manierizmus egyik legkülönösebb alakjának, Giuseppe Arcimboldónak azokat a furcsa, csendéleti elemekből összerakott arcait, amelyek közül néhányon – például az Ősz címűn – a szőlő is megjelenik.

A valósághűség iránti csodálat, amelyről Zeuxis már említett ókori legendája is szól, a későbbi korokban is erőteljesen jelen volt, és olyan rendkívüli festéstechnika kifejlesztésére inspirálta a művészeket, mint amilyeneket a barokk – főként a holland és flamand – csendéleteken is megfigyelhetünk. Itt a festők a vagyonos, polgári társadalom igényeit is kielégítendő, ma is bámulatba ejtő valósághűséget értek el a különböző textúrák, anyagok, élő és élettelen tárgyak lefestésében. A képeken nem csak a különféle gyümölcsöket, tárgyakat, különlegességeket csodálhatjuk meg, hanem a korabeli üveg- és fémművességet is: a borospoharak, üvegek és serlegek ugyanis a legváltozatosabb mesteri formákban, díszítéssel jelennek meg (például Willem Claesz Heda csendéletén).

A csendéletek is hordozhatnak negatív vagy pozitív morális üzenetet: a bor bizonyos összefüggésben utalhat az Eucharisztiára, más összefüggésben pedig a részegségre, továbbá rendszeres eleme az úgynevezett vanitas-csendéleteknek, amelyek az emberi élet mulandóságára hívják fel a figyelmet, a mulandóság, valamint a hiábavaló, bűnös tevékenységek eszközeivel, szimbólumaival. Az egyik első gyümölcsös csendéleten, Caravaggio Gyümölcskosarán, a szőlőfürtökön és más gyümölcsökön lévő egy-egy rothadásnak indult szem és elszáradt levél a mulandóságra ebben az erkölcsi, de egy másik értelemben is felhívja a figyelmet: a festőnek és a festménynek azt a képességét is kiemeli, hogy a pillanatnyi, mulandó dolgokat is meg tudja örökíteni.

Természetesen a bor témájának művészeti ábrázolása nem ért véget a XIX–XX. században sem. Ugyan az impresszionizmustól kezdve teljesen fellazulnak a műfaji határok, a szőlő és a bor csendéleteken, kocsmai vagy társasági jeleneteken, sőt, portrékon is gyakran megjelenik. A XIX. századtól kezdve már nem, vagy csak egészen ritkán kap morális színezetet a borfogyasztás ábrázolása: legtöbbször egyszerűen a borozás hangulatát ragadják meg a művészek, vagy a szüretet, szőlősöket ábrázolják – és ez a természetközeli, paraszti élet utáni vágy által ismét egyfajta morális felhanggal bírhat. A modern művészetben (még az absztrakt irányzatokban is) a mai napig gyakori téma a bor.

A modern formatervezés is kapcsolatban van a borral, immár nem csak a hagyományos értelemben vett iparművészetként, hanem a címkék, plakátok, reklámok területén is. Áttekintésünket a bor és a képzőművészet kapcsolatának egy aktuális és egészen sajátos értelmezésével zárjuk: Saxon Szász Jánosnak a Haraszthy200 Fesztivál Red & White kiállítására készített sorozatával, amelyen prémium borokból készített sűrű párlatokkal festett saját, absztrakt geometrikus stílusában az adott bor íze által ihletett formákat. Így a bor – hívja fel a művész a figyelmet – nem csak téma, hanem eszköz és a művészi cél is egyben.

Lachegyi Máté művészettörténész egyetemi hallgató, Vác

A Haraszthy200 Borkonferencia előadása; Tokaj, 2012. október 5.