Lachegyi Máté: A bor a képzőművészetben
„A borivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen jó bort
csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket
olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben
gyönyörködik.”
Hamvas Béla: A bor filozófiája
Bár magát a borivást is lehet művészi fokon gyakorolni, a bor és a
művészetek között más kapcsolat is van. A bor okozta mámor nem csak a
rossz értelemben vett részegség lehet, hanem egyfajta „szent révület”,
amely a nemes érzések, a művészi inspiráció és a magas (vagy mély)
gondolatok forrása. A bor emellett – ezt az emberiség már évezredek óta
érzi – igen nemes ital, így majdnem minden magas kultúra nemcsak
élvezeti cikként, hanem reprezentatív és vallási célokra is használta.
Előadásunk, amely a szőlőnek és a bor képzőművészetben való
megjelenésének rendkívül vázlatos áttekintésére vállalkozott, a
műalkotások két nagy témájára fókuszál tehát. Egyrészt arra, amikor a
bor úgymond önmagáért jelenik meg, például a borfogyasztás, a szüret
vagy a szőlő ábrázolásával; valamint a bor reprezentatív vagy vallási
funkciójára. E jelentős szerepe miatt a bor megszámlálhatatlanul sok
művészeti alkotáson jelenik meg, továbbá gyakran a borhoz kapcsolódó
használati tárgyak is művésziek – ezért csak néhány kiragadott
remekművön keresztül reprezentáljuk e rendkívül gazdag témát.
A szőlő már az ember megjelenése előtt jelen volt a Földön; az első
emberek pedig már minden bizonnyal gyűjtötték is. Néhány
barlangfestményen ábrázoltak is valamilyen gyümölcsöt – talán szőlőt –
szedő embereket. A szőlőtermesztés és a borkészítés egyértelmű
bizonyítékaira azonban az első ókori civilizációk idején lelhetünk: az
első városokban, például Jerikóban, az Ibériai-félszigeten, illetve az
ókori Közel-Kelet államaiban. Ezekben az
ősi államokban a bor főleg a
felső társadalmi rétegek, az ünnepek és a szertartások italaként
szolgált (míg az alsóbb társadalmi rétegek más alkoholos italt, például
sört fogyasztottak). Fontos szerepe miatt gyakran ábrázolták
falfestményeken, kisplasztikákon, iparművészeti tárgyakon egyaránt.
Példaként említhetjük azt a domborművet, amely Assurbanipal újasszír
király ninivei palotájának egyik terméből származik, és amelyet a
kutatók Kerti partinak neveztek el.
A dombormű igen magas művészi színvonalon faragott munka. A király
hadi győzelmének tiszteletére rendezett lakomát ábrázolja, és egy, az
uralkodó lakosztályát díszítő nagyobb triumfális dekoráció része
lehetett. A király egy kereveten fekszik, a királyné pedig vele szemben
ül; mindketten csészéből isznak, valószínűleg bort. Eközben szolgák
legyezik őket, míg mások ételeket szolgálnak fel nekik; a kép bal
szélén pedig egy hárfást is láthatunk. A zenész előtti fán az
Assurbanipal által legyőzött elámi király levágott feje függ.
Az Ókorban a borfogyasztási szokások eltérőek voltak a maitól:
mindig vízzel hígítva itták, különböző arányban keverve a bort és a
vizet. Az ókori görög civilizációban társult először mitológia is a
borhoz: a bor okozta mámor Dionysos kultuszában jelenik meg. A görög
vázafestményeken – általában a bor tárolására, keverésére vagy
kiöntésére szolgáló kerámiaedényeken – Dionysos gyakran bukkan fel
kísérői, a mainasok (bacchánsnők), Silénos és a szatírok társaságában;
de más mitológiai hősök is láthatók e munkákon, például Héraklés. Ilyen
kerámiák igen nagy számban maradtak meg, és szinte egyedül
reprezentálják számunkra a görög festészetet, hiszen más hordozókon
alig maradtak fenn festészeti alkotások a görög kultúrából.
A borfogyasztás képzőművészetben is
gyakran ábrázolt, rituális
keretek között megvalósuló formája a symposion volt. Ezt láthatjuk egy
lenyűgöző emléken, a dél-itáliai görög gyarmatvárosban, Paestumban
fönnmaradt festett sírkamrában, az úgynevezett Búvár sírjában, amely a
görög falfestészet egyetlen megmaradt reprezentánsa. A rómaiak szintén
átvették a görögök borhoz kapcsolódó mitológiáját, Dionysost pedig
saját, Liber nevű istenségüknek feleltették meg, akit Bacchusnak is
hívtak.A szőlő és a bor azonban a görög–római kultúrában sem csak
vallási, mitológiai vagy egyéb reprezentatív témákb
an jelent meg. Az Ókor egyik legismertebb és legtovább ható mítosza
Parrhasiusról és Zeuxisról, a két híres festőről szól, akik összemérték
tudásukat. Zeuxis a versengés során olyan élethű szőlőt festett, hogy a
képre rászálltak a madarak, akik csipegetni akarták a szőlőszemeket.
A klasszikus, görög–római mitológia
hatása a Középkor, de kiváltképp
az Újkor folyamán is erőteljesen fennmaradt. Így a mitológiai témák
ugyanúgy megihlették a művészeteket, mint az Ókorban. Az itáliai
reneszánsz, a barokk és a későbbi korok művészei számos olyan
mesterművet hagytak ránk, amelyben a szőlő és a bor Bacchus alakján
vagy más mitológiai alakon keresztül jelenik meg. A remekművek
tömkelegéből megemlíthetjük Michelangelo Buonarotti Bacchus-szobrát,
Nicholas Poussin Bacchanália Andros szigetén című képét, Diego
Velázquez Bacchus diadala avagy a részegek című alkotását, valamint
Pieter Pauwel Rubens Ganymédés elrablása című művét, mely utóbbi egy
másik ókori mítosz feldolgozása: Zeus elrabolta a szép ifjút,
Ganymédést, és az istenek pohárnokává tette.
A klasszikus, pogány mitológia mellett egy másik, máig élő és ható
kultúrában is központi szerepet játszik a bor: a kereszténységben. Ez a
vallás olyan közegben született meg, ahol a bornak a pogány és a zsidó
kultúrában is nagy szerepe volt. Az Ószövetségben is számos történetben
megjelenik a szőlő és a bor – például Noé részegsége, Melkizedek
áldozata, Lót és leányai –, pozitív és negatív összefüggésben egyaránt.
Mivel Jézus Krisztus tanítványaival maga is a kenyér és bor színei
alatt hagyta örökül saját testét és vérét az Utolsó Vacsorán, a szőlő
mint eucharisztikus szimbólum a liturgikus tárgyakon,
templomdíszítéseken és eucharisztikus témájú műalkotásokon is
megjelenik, ezzel összefüggő ikonográfiája alakult ki.
Az Újszövetségben fontos történet még a Kánai Menyegző, amelyet
szintén az Eucharisztia előképének tekintenek. Ezt a szimbólumrendszert
Jézus saját szavaival többször is megerősítette, amikor magát az igazi
szőlőtőhöz, tanítványait a szőlővesszőkhöz, Atyját pedig a
szőlőműveshez hasonlította (Jn 15,1–5). A történelmi Magyarország
területéről származó csodálatos gótikus műalkotáson, a
Lőcsei Pál
mester által a lőcsei Szent Jakab-templomba készült faragott főoltár
predelláján az Utolsó Vacsora jelenete látható. Ezen a szinte
zsánerszerűen megörökített jelenetet – az apostolok kedélyesen
esznek-isznak és beszélgetnek – áttört, gótikus faragvány díszíti,
amely szőlőlugast formál. Így az Eucharisztia alapításának történetéhez
annak szimbólumát is társította a mester. Az oltárképek predelláján,
azaz alsó mezőjén egyébként gyakori az eucharisztikus ábrázolás, amely
az oltáron végbemenő szent cselekménnyel van összhangban, és a hívek
számára jobban megfoghatóvá is teszi a misztériumot. Sőt, mintegy annak
képi hátteréül szolgál, amikor a celebráns pap az átváltoztatott Szent
Színeket fölmutatja a híveknek.
A hétköznapi jelenetek önálló témaként az úgynevezett zsánerképeken
jelennek meg a reneszánsztól kezdve, a csendélettel egy időben. A
zsánerképeken gyakori téma a borivás, a szüreti jelenet, valamint a
morális tartalmú (részegeskedéssel, léha élettel kapcsolatos)
jelenetek. A bor szimbólumként is utalhat a könnyű erkölcsökre, még a
látszólag ártalmatlan témájú képeken is: a barokkban, különösen
holland, flamand és német területeken gyakori volt az egy szobában,
látszólag az illem
szabályait
betartva beszélgető férfi és nő
ábrázolása, de a borospohár és más szimbolikus jelentésű tárgyak, vagy
a szoba falain lógó képek gyakran paráznaságra, házasságtörésre
utalnak. Példaként említhetjük Jan Vermeer Lovag és ivó hölgy (vagy más
néven: Egy pohár bor) című képét, amely a korabeli szemlélőnek
bizonyosan hordozta ezt a rejtett erkölcsi tartalmat.
Sajátos zsánerfestészeti műfaj (főként a spanyol barokk
festészetben) az úgynevezett bodegón, azaz konyhai vagy étkezési
jelenet, amelyen a csendéletszerű elemek keverednek a hétköznapi
tevékenységet végző emberekkel – a bor, a borfogyasztás itt is gyakran
feltűnik. A borospohár olykor még portrékon is szerepel az ábrázolt
személy kezében, és itt említhetjük meg a manierizmus egyik
legkülönösebb alakjának, Giuseppe Arcimboldónak azokat a furcsa,
csendéleti elemekből összerakott arcait, amelyek közül néhányon –
például az Ősz címűn – a szőlő is megjelenik.
A valósághűség iránti csodálat, amelyről Zeuxis már említett ókori
legendája is szól, a későbbi korokban is erőteljesen jelen volt, és
olyan rendkívüli festéstechnika kifejlesztésére inspirálta a
művészeket, mint amilyeneket a barokk – főként a holland és flamand –
csendéleteken is megfigyelhetünk. Itt a festők a vagyonos, polgári
társadalom igényeit is kielégítendő, ma is bámulatba ejtő
valósághűséget
értek
el a különböző textúrák, anyagok, élő és élettelen
tárgyak lefestésében. A képeken nem csak a különféle gyümölcsöket,
tárgyakat, különlegességeket csodálhatjuk meg, hanem a korabeli üveg-
és fémművességet is: a borospoharak, üvegek és serlegek ugyanis a
legváltozatosabb mesteri formákban, díszítéssel jelennek meg (például
Willem Claesz Heda csendéletén).
A csendéletek is hordozhatnak negatív vagy pozitív morális üzenetet:
a bor bizonyos összefüggésben utalhat az Eucharisztiára, más
összefüggésben pedig a részegségre, továbbá rendszeres eleme az
úgynevezett vanitas-csendéleteknek, amelyek az emberi élet
mulandóságára hívják fel a figyelmet, a mulandóság, valamint a
hiábavaló, bűnös tevékenységek eszközeivel, szimbólumaival. Az egyik
első gyümölcsös csendéleten, Caravaggio Gyümölcskosarán, a
szőlőfürtökön és más gyümölcsökön lévő egy-egy rothadásnak indult szem
és elszáradt levél a mulandóságra ebben az erkölcsi, de egy másik
értelemben is felhívja a figyelmet: a festőnek és a festménynek azt a
képességét is kiemeli, hogy a pillanatnyi, mulandó dolgokat is meg
tudja örökíteni.
Természetesen a bor témájának művészeti ábrázolása nem ért véget a
XIX–XX. században sem. Ugyan az impresszionizmustól kezdve teljesen
fellazulnak a műfaji határok, a szőlő és a bor csendéleteken, kocsmai
vagy társasági jeleneteken, sőt, portrékon is gyakran megjelenik. A
XIX. századtól kezdve már nem, vagy csak
egészen
ritkán kap morális
színezetet a borfogyasztás ábrázolása: legtöbbször egyszerűen a borozás
hangulatát ragadják meg a művészek, vagy a szüretet, szőlősöket
ábrázolják – és ez a természetközeli, paraszti élet utáni vágy által
ismét egyfajta morális felhanggal bírhat. A modern művészetben (még az
absztrakt irányzatokban is) a mai napig gyakori téma a bor.
A modern formatervezés is kapcsolatban van a borral, immár nem csak a hagyományos értelemben vett iparművészetként, hanem a címkék, plakátok, reklámok területén is. Áttekintésünket a bor és a képzőművészet kapcsolatának egy aktuális és egészen sajátos értelmezésével zárjuk: Saxon Szász Jánosnak a Haraszthy200 Fesztivál Red & White kiállítására készített sorozatával, amelyen prémium borokból készített sűrű párlatokkal festett saját, absztrakt geometrikus stílusában az adott bor íze által ihletett formákat. Így a bor – hívja fel a művész a figyelmet – nem csak téma, hanem eszköz és a művészi cél is egyben.
Lachegyi Máté művészettörténész egyetemi hallgató, Vác
A Haraszthy200 Borkonferencia előadása; Tokaj, 2012. október 5.


