Szombathy Bálint megnyitója, B55 Galéria
Előrebocsátom, délvidéki származású vagyok. Ezért különösen
érzékenyen érintett meg, amikor a szintén ottani ősöket maga mögött
tudó Dárdai Zsuzsa felkeresett azzal a szándékkal, hogy kapcsolatokat
keres a Duna bal partján fekvő néhai végvárral, Futakkal. Elmondta, ott
született 1812-ben Haraszthy Ágoston, aki később seriff lett
Amerikában, és mindemellett ő rakta le a mára világhírűvé lett
kaliforniai borászat alapjait. Haraszthy sajnos nem él a vajdasági
magyarok tudatában, és hát Futak sem az már, mint volt kétszáz
esztendeje. A mostani lakosságot hidegen hagyja, hogy onnan vándorolt
az óceánon túlra egy bátor magyar legény, új életet kezdve a vadnyugati
semmiben, illetve az indiánok szent földjén. És az sem hatja meg
különösebben, hogy ez az ember egy igazi úttörő volt, s a maga módján
akkora tettet vitt véghez, mint a Dunától is délebbről származó Nikola
Tesla. Ő is egy új kultúrát hintett el ott, ahol előtte nem létezett
valami hasonló.
Dárdai Zsuzsa nem állt meg a puszta családi felfedezésnél, hanem
igyekezett továbbgondolni a Haraszthy Ágoston történetéből adódó
lehetőségeket. A képzőművészet útján indult tovább, hiszen férje, Saxon
Szász János révén ő is ebben a miliőben él – maga is művész és
művészeti szervező –, a lehető legközelebbről élve meg a teremtés
varázsát, közte a bor mitológiai erejű termékenyítő hatásával. Ezt a
mitológiát megközelítve talán már nem is szükséges visszautalnunk
legnagyobb klasszikus költőink és íróink borimádatához, mert már a
kortárs művészetben is találunk olyan megfelelő támpontokat és hiteles
kapcsolódásokat, amelyek tovább fényesítik a bor isteni italának
mindenkori dicsőségét.
A kínálkozó példák közül egynél szeretnék elidőzni, hiszen általa
bele tudunk kapcsolódni ennek a kiállításnak a szellemi és spirituális
aurájába. A kortárs képzőművészek közül talán egynél sem találkoztam a
bor akkora fokú tiszteletével és imádatával, mint az osztrák Hermann
Nitschnél. Mondhatni, Nitsch valamennyi elhíresült misztériumjátékának
és drámai orgiájának a bor az alapja, amely az embert a hétköznapokból
felemeli a lét ünnepi mámorába. Ezúttal nem részegségről beszélünk
tehát, hanem a legmagasabb fokú illuminációról, melyet a művész az
alkotás ittasult lelki állapotában érhet el. A bor az az isteni
szubsztancia, mely által előhívható ama állapot, amelyben bekövetkezik
a misztikus elragadtatás. Nitsch elmondja, hogyan fedezte fel a Bécs
környéki borvidék varázslatos világát, amelyben teljesen átlényegült a
lénye, és amelyet úgy élt meg, mint eszményi életkeretet, a víg mámor
birodalmát. A közös borozások élményét eképpen írja le Mámorra készen
című 1977-es szövegében: „Volt valami megható ezekben a közös
mámorbamerülésekben, az emberek elfelejtették kicsinyes énjüket,
közelebb kerültek egymáshoz. A kispolgár a mámorral szeretetreméltó
nagyságot vásárolt magának, szelíd kiszabadulást a mindennapok korlátai
közül. Kapcsolatba lépett a többi emberrel, érezte magát a másikban,
alámerült a rajta túlnyúló kollektív rétegbe. Megérintődött az ember
mint faj, a maga egyedeken túlmutató voltában. Egyszerre mind jóban
voltak egymással, jóllehet sokan nem is ismerték egymást. Testvéri
megértés, a mámor víg, szép közössége, boldogság áradt szét
valamennyiük fölött. A mámoros életben felismerhetővé válik valamennyi
az életet átható metafizikumból, az ember megpróbál fölülkerekedni a
halálon. Úgy érzi, mintha örök élete lenne. Aki mámoros, az énekel.”
Ennél szebben és találóbban kevesen írták le a bor varázslatát,
amely apropója nemcsak ennek a kiállításnak, hanem a kontinenseket,
népeket összefogó egész fesztiválnak, Budapesttől az amerikai Sonomáig,
Sonomától Tokajig. A rendezvény két értelmi szerzője javarészt a
geometrikus absztrakt képzőművészet jeles képviselőit hívta meg a Vörös
és fehér című kiállításra – tíz amerikai és ugyanannyi magyar alkotót.
A geometrikus absztrakció nyelve ugyanis eszenciájában fogalmazza meg a
belső én élményvilágát, valamint látomásait, nem pedig leíró módon, így
hát különösen alkalmas az olyan érzetek visszatükrözésére, mint amilyen
a bor kiváltotta létmámor. S nem csak az érzeteket fejezi ki hűen,
hanem azt a színvilágot is, amely a borban van, mindenféle
árnyalatával, csillámlásával, gyűrűzésével, rezgésével és mélységi
hatásával egyetemben. A képeken ugyanis a tiszta érzékenységgel
szembesülünk, azzal a felsőbbrendű érzéssel, amit csak a legnagyobb
művészek tudtak megközelíteni és visszaadni, mint például az éteri
magasságokban szárnyaló szuprematista festő, Kazimir Malevics, aki
redukciós szín- és formai módszert alkalmazva isten közelségét vélte
meglelni.
A képeket és egyéb műtárgyakat szemrevételezve észrevehetik,
mennyire összeér ennek a húsz alkotónak a lelkülete, mennyire közel
kerültek egymáshoz az emberek. Mi több kell még ennél? A bor elvégezte
szent küldetését.
Szombathy Bálint szépségkutató
Elhangzott a Haraszthy200 Fesztivál red & white című
kiállításának megnyitóján, B55 Kortárs Galéria,
Budapest, 2012. október
4.
