MADI MANIFESZTUM 1946

MADI MANIFESZTUM, Buenos Aires 1946.

Azokban az országokban, ahol az ipari fejlődés a tetőfokára hágott, a régi burzsoá realizmus szinte teljesen eltűnt. A természet utáni művészi ábrázolásmód hanyatlóban volt, bár nagyon gyengén még védekezett. Nos, ekkor lépett színre az expresszív absztrakció.

Ez a tendencia magában foglalta a figuratív művészeti iskolákat, a kubizmustól, a szürrealizmuson át a futurizmusig.

Természetesen ezek az iskolák, saját korukban ideológiai szükségletekre válaszoltak és műveik elismerésre méltók abban a tekintetben, hogy megoldást kerestek a kor, kultúra által felvetett kérdéseire. Ennek ellenére történelmi szerepük lejárt.

Ugyanis az ebben az összefüggésben született alkotásokban tetten érhető a természet utáni ábrázolásmódhoz való töretlen ragaszkodás, a figuralitás hű kiszolgálása, ami merőben szemben állt a konstruktív szellemiség azon erőfeszítésével, amely a különböző országokban a kultúra minden területének átszövésére irányult.

A konkrét művészettel, amely valójában a legfiatalabb ága az absztrakt irányzatoknak, elkezdődik a nonfiguratív művészet nagy korszaka, amelyben a művész egyszerűen fog egy elemet a hozzávaló kellékekkel, és a maga tiszta lényegében létrehozza a művet.

De a konkrét az egyetemesség és az összefüggések rendszerezésének igénye nélkül halászott. Elveszett az áthatolhatatlan és legyőzhetetlen ellentmondások hálójában, konzerválta a korábbi művészetek illetve közvetlen elődei: a szuprematizmus, konstruktivizmus, neoplaszticizmus bizonytalanságait, halogatta a problémák feldolgozását.

Például, nem tudta felülírni, képtelen volt eltávolítani a festészetből, a szobrászatból, a költészetből a derékszögű felületet; a kreacionista szemléletű vagy szürrealista képalkotást; a plasztika statikusságát; a tömeg és a részek közötti interferenciát; a fogalmak és a képek lefordíthatóságát; a grafikus illusztrálást. Nem tudott szembehelyezkedni e hibás esztétikai teória-együttessel, és ez visszatükröződött abban is, hogy híven követte a korunkban egyetemesen elterjedő szürrealizmus intuitív gyakorlatát. Ezért aztán a szép sikerek dacára megmaradt az ösztön dominanciája a tudattal szemben, a tudatalatti kinyilatkoztatások az objektív analízissel szemben, mely utóbbi megköveteli az arányok tanulmányozását, a tiszta megfigyelést, a dolgokban rejlő törvényszerűségek feltárását.

A konkrét művészet továbbra is a szimbolizmust, a mellébeszélést követi, s előnyben részesíti a metafizikát a kísérletezéssel szemben. A művészeti ismeretek történelmi tényeinek értelmezésében jellemzője az idealista érvelés, a jól bevált szubjektivitás.

Nem vesz tudomást a dialektikus materializmus törvényeiről, és ha mégis hivatkozik rá, csakis gazdasági vagy politikai értelemben, illetve, teljesen félreértve azt, a művészetben dühöngő szocialista realizmus alapképleteként emlegeti.

Röviden, a MADI előtti művészetek tartalmi össze-tevőinek osztályozása olyan sokféle meglátás nyomán alakult ki, hogy lehetőség van elméleti és gyakorlati minősítésükre:

skolasztikus historizmus, idealizmus;

irracionális teória;

akadémikus technika;

egyoldalú, statikus és inkoherens kompozíciók, s miközben példát kívánnak adni az igazi  egyetemességről,  igazi találmányról, amelyet  a tudat, vagy a tudattalan hoz létre, az esőköpeny alatt megállíthatatlanul folyik a mód- és stílusrenoválás.

Ezzel szemben a Madi megerősíti az ember elidegeníthetetlen felfedezési vágyát, menni, mindig előre, maradandó értékű tárgyakat készíteni, kéz a kézben az emberiség osztály nélküli társadalom létrehozására irányuló harcában, amely felszabadítja az alkotó energiát, és amely dominálni fog térben és időben minden irányban, az anyagtól a lehetőségek legvégső határáig.

A rendszerezés leíró szigora nélkül, művészi tárgyat nem lehet létrehozni, sem beleilleszteni a világmindenség evolúciós rendjébe. Ezért a Madi nagyon fontos fogalma az Invenció (feltalálás, felfedezés értelemben), amely mint átjáró lehetőséget ad az emberben feszülő alkotási vágy, képesség, tehetség szakadatlan kiteljesedésére.

A Madizmus tehát felfedezte magának az Invenciót, amely az alkotói energia felszabadításával képes a valóság lényegének megragadására, és a Kreációt, amely maga az alkotás folyamata, a felfedezett dolgok megvalósítása.

Következtetés:

A MADI művészet útján történő megismerés az egyes esztétikai diszciplínák tiszta elemein keresztül folyik; a műtárgy jelenléte, a szépség dinamikus rendjébe való helyezése, mobil témák, amelyeket én “anekdotáknak” hívok, Játékosság és Pluralitás.

Konkretizálni a mozgást, és azt úgy szintetizálni, hogy a megszületett műtárgy új ragyogással kápráztasson el. Száműzni minden expresszív jelenséget, ábrázolást és jelentést.

MADI esszencia:

A mű van, nem fejez ki semmit

A mű van, nem reprezentál semmit

A mű van, nem jelent semmit

Madi rajz: pontok és vonalak olyan elhelyezkedése egy felületen, amely nyomán létrejön egy forma, vagy egy kapcsolatot a síkok között.

Madi festmény: szín és két dimenzió. Poligonális síkstruktúrák, görbülő konkáv, konvex felületek, artikulált síkok, felcserélhető lineáris mozgások, körforgó, mozgó vagy átfordítható elemek. Coplanal, kooperáció a síkokkal.

Madi szobor: három dimenzió, üres terek, lebontott formák, artikulált mozgások, rotáció, átfordíthatóság.

Madi építészet: környezet, átváltható formák, épület-részek, transzparencia, a tekintet szabad útja a horizont felé.

Madi zene: hangok és időegységek a térben, tematikus zajok vonalai és síkjai.

Madi költészet: a realitás és a metafora együttes alkalmazása. A kifejezések és a metaforák kilépnek a nyelvi, fordítási keretekből. Tiszta konceptualitás.

Madi színház: változtatható, felcserélhető díszletek, hely-cserés tárgyak, képzeletbeli személyek, effekt-dialógusok.

Madi regény és novella: a tárgyak mozgatása hely nélkül és reális idő nélkül. Szigorú nyelv, paradoxon beszéd és paradoxon identitás. Kilép a könyv négyszögű formai keretéből.

Madi tánc: a test és a mozgás független a zenétől. Plasztikus témák, gesztusok és attitűdök egybeesése. Nem táncolnak el egy zenét, de eltáncolnak egy geometrikus tárgyat.

Én hozom létre a történést.

A múlt nem az ma, ami holnap lesz.

Rátok hagyom a jövő formáinak feltalálását.

Carmelo Arden Quin (Buenos Aires 1946.)

MANIFESTE MADI, Buenos Aires 1946

Dans les pays ayant atteint une étape supérieure développement industriel, l’ancien état de chose du réalisme bourgeois a presque disparu. La représentation plastique de la nature y bat en retraite et se défend bien faiblement.

C’est alors que l’abstraction expressive prend place. Dans cet ordre on doit inclure les écoles d’art figuratif allant du cubisme au surréalisme, en passant par le futurisme. Certes, ces écoles ont répondu aux nécessités idéologiques de leur époque et leurs productions restent des acquis inestimables à l’égard de la solution des problèmes posés à la culture de nos jours. Malgré cela, son temps historique est révolu. En outre, l’insistance mise par les œuvres réalisées dans ce contexte sur le thème extérieur à ses qualités propres, est à considérer comme une régression, comme un service rendu à la figuration contre l’esprit constructif qui s’efforce de gagner à soi tous les aspects de la culture dans tous les pays.

Avec l’art dit « concret », lequel, en réalité, n’est qu’une branche plus jeune de cette tendance abstractionniste, commence la grande période de l’art non-figuratif où l’artiste, prenant l’élément et son support correspondant, crée l’œuvre dans sa pureté essentielle. Mais l’Art Concret a péché par manque d’universalité et de cohérence organisatrice. Il a sombré en de profondes et insurmontables contradictions, tout en conservant les atermoiements et les incertitudes de l’Art ancien et celles de ses ancêtres immédiats : le suprématisme, le con-structivisme, le néoplasticisme. Par exemple, il n’a pas su écarter de la peinture, de la sculpture, de la poésie, respectivement la superposition, le support rectangulaire, l’athématisme, l’imagerie créationniste ou surréaliste ; le statisme plastique, l’interférence entre volume et partie creuse ; des notions et des images pouvant être traduites, illustrées graphiquement. L’Art concret n’a pas su s’opposer, faute d’une théorie esthétique d’ensemble, et partant, d’une pratique adéquate aux mouvements intuitionnistes tels que le surréalisme, aujourd’hui universellement répandu. De là la réussite, nonobstant les conditions contraires, de l’intuition contre la conscience, des révélations de l’inconscient contre l’analyse objective, l’étude proportionnée et l’attention lucide que l’on doit avoir devant les lois de la chose à faire. On reste encore dans le symbolisme, dans l’onirisme et l’on prend parti pour la métaphysique contre l’expérience. Quant à la connaissance de l’art et de l’interprétation de ses données historiques, y sévit en permanence l’argumentation idéaliste et subjective la plus notoire. On ignore les lois du matérialisme dialectique et, lorsque l’on s’en sert, c’est pour les appliquer à l’économie et à la politique, laissant bien soigneusement de coté l’emploi de ses données à l’art, comme le font les tenants enragés du réalisme socialiste.

Bref, l’art avant Madi, tant dans le jugement de son propre contenu de classe que dans son idéologie et sa pratique peut être qualifié :

d’un historicisme scolastique, idéaliste ;

d’une conception irrationnelle ;

d’une technique académique ;

d’une composition unilatérale, statique et incohérente, nous donnant des œuvres exemples de vraie universalité, de vraie trouvaille, et tout cela servi par une conscience, ou inconscience, imperméable à une rénovation permanente de méthode et de style, seule voie pouvant nous amener à créer l’événement.

Contre tout cela se dresse Madi, qui confirme le désir inaliénable de l’homme d’inventer, d’aller toujours de l’avant, de faire des objets dans le contexte des valeurs permanentes, coude à coude avec l’humanité dans sa lutte pour la construction d’une société sans classe qui libère l’énergie et en vienne à dominer et l’espace et le temps en tous sens, de même que la matière, jusqu’aux ultimes possibilités.

Sans rigueur descriptive en relation avec la totalité de la structuration, l’objet ne peut pas être réalisé ni intégré dans l’ordre universel de l’évolution. C’est ainsi que le concept d’invention doit être défini comme passage, comme faculté, jaillissement du désir, et celui de création comme acte, événement, comme essence se montrant et agissant éternellement.

Pour le Madisme, donc, Invention sera dévoilement, pressentiment de la chose, la chose en puissance, et Création, la chose réalisée.

En conséquence:

On reconnaîtra par Art Madi, l’organisation dans le support respectif des éléments propres à chaque discipline esthétique ; la présence de l’objet ; l’objet inséré dans la beauté d’un ordre dynamique, mobile, le thème que j’appelle « anecdotes ». Ludicité et Pluralité y sont de surcroît contenues.

Concrétiser le mouvement, le synthétiser pour que l’objet naisse et délire entouré d’un éclat nouveau.

Voilà les valeurs essentielles de l’œuvre madique.

Bannie toute ingérence des phénomènes d’expression, de représentation et de signification.

L’œuvre est, n’exprime rien,

L’œuvre est, ne représente pas,

L’œuvre est, ne signifie pas

Le dessin madi : c’est une disposition de points et de lignes sur une surface pouvant créer une forme ou un rapport de plans.

La peinture madi : couleur et bidimensionnalité. Structure plane polygonale. Superficie incurvée, concave ou con-vexe. Plans articulés, amovibles, avec mouvements linéaires, giratoires ou de translation. Coplanal.

La sculpture madi : tridimensionnalité de valeur temporelle. Solides avec espaces vides et mouvements d’articulation, de rotation, de translation. Cristal et matières plastiques en transparence. Fils d’acier dansants.

L’architecture madi : ambiance, formes amovibles et transparentes laissant le regard s’évaser vers l’horizon.

La musique madi : sons et temps spatiaux, lignes et plans de bruitage thématiques.

La poésie madi : proposition gratuite, notions et métaphores ne pouvant en aucun cas être traduites par d’autres moyens que la parole. Succession conceptuelle pure. Superficies dispersées ou articulées en tous sens. Livres de formes variées. Poésie mobile.

Le théâtre madi : scénographie amovible s’adaptant aux déplacements d’objets et des personnages idéaux. Dialogues de cause à effet gratuits. Mythe inventé et événement.

Le roman et la nouvelle madi : sujet se mouvant sans lieu ni temps réels. Rigueur de langage et identité paradoxale.

La danse madi : corps et mouvements indépendant de la musique. Thème plastique, gestes et attitudes en concordance, circonscrits à un lieu mesuré ou délirant. On ne danse pas une musique, mais on peut danser un objet, géométrique ou autre.

Je crée l’événement.

Le passé n’est pas d’aujourd’hui qui sera demain.

Je vous lègue la formule des inventions de l’avenir.

Carmelo Arden Quin (Buenos Aires 1946)